Tér, ahol a művek élni tudnak

Régi és új képek címmel látható Keserű Ilona Kossuth-díjas festőművész retrospektív kiállítása a MEO Kortárs Művészeti Gyűjteményben az alkotó hetvenedik születésnapja alkalmából. A tárlaton közismert művek és magángyűjteményekben őrzött, ritkán látható képek kerültek egymás mellé.

Miért döntött úgy, hogy a MEO Kortárs Művészeti Gyűjteményben állítja ki a műveket?
– Most először nyílik módom Budapesten olyan válogatást adni negyven-negyvenöt év festményeiből, amelyben keletkezési idejüktől függetlenül egymás mellé kerülhetnek a különböző időszakok alkotásai. Ez egyszerre kínál hasznos tanulságokat nekem és a művem nézőinek, hiszen olyan vizuális összefüggésekre derülhet fény, amelyek esetleg elvesznek a kronológia vagy a műfaj szűkítő kategóriarendszerén belül. A MEO-nak olyan terei vannak, amelyekkel más kiállítási intézmény nem rendelkezik, gondolok például a faoszlopos-gerendás csarnokokra. Nagyterme pedig tulajdonképpen az egyetlen olyan hely, ahol az utóbbi években készült, három méternél magasabb képeimet úgy tudom bemutatni, hogy még mindig levegős marad körülöttük a tér, a művek élni tudnak, és talán hatni is.

– Mondhatni: van terük és közegük ahhoz, hogy párbeszédet folytassanak?
– Nagyon érdekli az embert, hogy az idő múlásával hogyan szólnak egymáshoz és a nézőhöz a képek, és persze hogy miként szólnak hozzám, létrehozójukhoz, akinek most következtetéseket kell levonnia művei együtteséből. Ilyen jellegű összevető kiállítást két évvel ezelőtt a pécsi Múzeum Galériában rendeztem, a hely szűkössége miatt ott azonban csak néhány kép kerülhetett falra.

– A népművészet éppen úgy jelen van itt a balatonudvari szív alakú sírkövekre utaló formákkal, mint a gesztusfestészet. Honnan indult, és merre haladt az útja?
– Nem igazán tudok lineáris fejlődésmenetet fölállítani saját munkásságomban. Inkább azt mondanám, hogy van néhány terület, problémakör, ami vissza-visszatérő módon foglalkoztat. Például a vászondomborítások, a plasztikus formálás lehetőségei, az erőteljesebb képi mozgások kérdése, a nagyméretű tekercsképek, amelyeket a padlóra leterítve festek, úgy, hogy munka közben járok a képfelületen, vagy a fekete gubanckompozíciók, amelyeket szintén leterített felületeken alakítok ki. Ezek mind más érzetet hordoznak, természetszerűleg nem tudok egyszerre mindegyikkel foglalkozni. Van, hogy különböző problémák találkoznak, mint például a Dühös közelítés című művön, ahol egyszerre vannak jelen a nyugodt formák és az indulatos gesztusok. Nagyon tekervényes, „honnan hová haladással” nem írható le a pálya, amelyen járok. Nem lezárt pályaszakaszokból áll, minden, amit csináltam, ma is érvényes számomra. És még nem beszéltem a portrékról: a legkülönbözőbb időszakban térek vissza az arcképhez, ami mindig érdeklődést, szeretetet jelent az adott modellel kapcsolatban. Ez megint egész más feladat, mint a többi műfaj, igaz, a portréfestést megtanultuk már a főiskolán – csak nem kellett elfelejteni…

– Műveit nemcsak a múzeumok, de a magángyűjtők is nagyra becsülik. Mit jelent önnek a műkereskedelem?
– Számunkra ez a fogalom tulajdonképpen nem létezett, csak az utóbbi tíz évben. De nem ez a fontos, hanem az, hogy művészettel foglalkozni minden időben, korban hihetetlen erőfeszítést jelentett. A művészet a legnagyobb dolog annak, aki csinálja, s aki képes befogadni, szabaddá tenni magát a művészet irányába. A dolgok lényege abban fogható meg, hogy képes-e fölfogni a művész azt, hogy az, amit csinál, nagyobb, mint önmaga. A művészet lehetőségei beláthatatlanok.

– Pedig az ezredfordulón a művészet, a festészet haláláról gyakran szó esik. Nincs igazuk azoknak, akik temetik a művészetet?
– Már száz éve temetik, nem érdemes ezzel foglalkozni. Művészet lesz, amíg ember lesz. Csak körül kell nézni, érzékelhető, hogy az utóbbi években föllépett egy fiatal festőgeneráció. Jó néhányan Pécsett végeztek, őket szerencsém volt tanítani, s örülök, hogyha rám hivatkoznak, mint mesterükre. A Pécsi Tudományegyetemen a korábbi rajztanári szakból fejlődött ki a festőművész szak, de a mesterképző már tizenkét éve működik, sokan jöttek hozzánk a határon túlról is. Ebből alakult ki a művészi doktori képzés, amit nyolc éve csinálunk.

– Hosszú ideig egy komoly művészeti központ volt Magyarországon, s ez nem volt kedvező. Változni látszik a helyzet pécsi tükörben szemlélve?
– Az a fajta művészeti közélet, amilyen Budapesten van, nyilván nem alakulhat ki Pécsett, de nem is ez a cél. Számomra Európa kulturált nagyvárosokból áll, ilyen Budapest, ilyen Szeged, Pécs, de ilyen például Győr is, ahol két éve az eddigi legszebb kiállításomat rendezhettem meg, Pesten sem lettek volna jobbak a feltételek. A városok autonómiáját döntő jelentőségűnek tartom, ahogyan a megtartóképességet is, hogy a fiatalok ne csak ott végezzék tanulmányaikat, de ott is maradjanak. Pécsett sok fiatal művész él, egyesületük is működik, fontos külföldi kapcsolatok alakultak ki, s nemcsak a közeli horvátokkal, szlovénekkel, de olasz, német, angol műhelyekkel, intézményekkel is. Állandóan jövök-megyek a két város között, a nagyobb műtermem is Pécsett van, nagyon jól tudok ott dolgozni. Ahogyan 12-13 éves koromban, amikor Martyn Ferenctől tanultam, ma is sokat ad nekem a nagy múltú, gazdag kultúrájú város.

– A változást jelzi, hogy utóbbi időben festett nagy vásznai sem csak fővárosi múzeumokban láthatók…
– Kettőnek már helye van a Győri Városi Múzeum, illetve a Pécsi Modern Művészeti Múzeum gyűjteményében. Hogy azután kerül-e közülük az új budapesti modern művészeti múzeumba, vagy nem, az a jövő kérdése. Mindanynyian sokat várunk egy új intézménytől, az lenne szerencsés, ha az elmúlt évtizedek reprezentatív művei helyet kapnának, az életművek méltón lennének reprezentálva, lehetőleg a kortárs külföldi művekkel együtt.

– Miközben saját művei párbeszédét folytatja, s értékeli az „elhangzottakat”, milyen új tervek megvalósítására készül?
– Tandori Dezső portréját szeretném megfesteni. Az alkalmat a Digitális Akadémia megrendelése adja, de a régi baráti kapcsolat miatt vállalkoztam rá. Ő írta 1981-ben azt a nagyszerű tanulmányt képeimről, amely a 2002-ben általam szerkesztett és kiadott nagy albumomban jelent meg.