Mialatt a fiatal demokraták óriási tömegeket vonzó szövetségi gyűlést tartanak a Budapest Sportarénában, néhány száz méterrel odébb javában zajlik a 23. Országos Táncháztalálkozó. Fiákerek helyett alföldi, zalai, mátrai, békési Ikarusok igyekeznek végigmenni a Stefánián, az ember csak találgatni tud: a vidék magyarjai melyik rendezvényt célozták meg – leginkább mindkettőt. Erőegyesítés itt is, ott is. Szívmelengető érzés szemünk sarkából odasandítani a Körcsarnok jegypénztára előtt kígyózó sorra: a legszebbek ugyanis valóban a magyar lányok, különösen, amikor szoknyában, viseletben, fonott hajjal várják az arcpirosító táncot.
Mialatt ifjabbik Csoóri kocogtatja a mikrofont odabent, félméteres emberpalánták birkóznak óriásinak tűnő literes üdítőkkel, hatalmas szendvicsekkel a színpad előtt. Hegedűvonó-méretű kisfiúk veszik körül a zenészt: ifjabb Csoóri Sándor és Szabad Csapata a húrok közé csap. Gyermekek népzenélnek: jövőzene, hagyomány.
A zeneiskolák családias hangulatú műsorai és a vasárnapi lemezbemutatók fergetegesek voltak. Hasznosnak bizonyult a Tapasztalatcsere címmel meghirdetett fórum is, ahol népzenekutatók (Domokos Mária, Felföldi László, Kallós Zoltán, Pávai István) közreműködésével arról folyt a disputa, hogy a moldvai tánczenében melyek a magyar és melyek a román rétegek. Három gálaműsorral is készültek a szervezők, szombaton a néptánccsoportok és a táncházas zenekarok, tegnap pedig a hagyományőrzők mutatkoztak be. A Zalai Táncegyüttes volt a vendége a szombat esti műsornak, ők Varga János koreográfiáit mutatták be. A vajdaszentiványi, selyei, gyimesi, zalai, marossárpataki és dombói táncokból összeállított előadás az emlékezésről is szólt, keservessel és gyertyagyújtással tisztelegtek a közelmúltban elhunyt hagyományőrzők és idősebb Horváth Károly zalai népzene-néptánc kutató emléke előtt. A gála második részében Németh Ildikó, Németh Ferenc, Porteleki László és Szabó Szilárd Arcok – Zene és Tánc című produkcióját láthattuk az 1986-os táncháztalálkozó báljáról. Az emlékezetes alkalmon különösen nagy összhang volt a táncosok és a zenészek között, a hangosításra mindenesetre többet illett volna áldozni: időnként egyes hangszerekből vagy énekesekből semmit sem lehetett hallani. Az előadás legmegkapóbb része Csík János Én vagyok az, aki nem jó… kezdetű kalotaszegi hajnali éneke volt, összeszorult az ember szíve: kamaszlányok sírdogáltak előttünk, hogy a pohárka bortól-e, vagy a dúdolt szomorúságtól, szinte mindegy.
Vasárnap reggel elölről kezdődik aztán minden: titokzatos viseleteket rejtő, hatalmas kofferekkel özönlik befelé a fellépők hada. Az öltözőkből madárhangú leányok éneke szűrődik ki, minden sarokban prímások hegedülnek. A vásári sorok közt kofáskodó fejkendős asszonyságok mellett hófehér hajú, hitlerbajszos apókák topognak csizmájukban – gyaníthatóan nem a divat miatt. Odább az ifjabbik Kodoba harcol valami palatkai szilvapálinkával, a kiadott gyűjtései mögött üldögélő Kallós Zoli bácsit pedig ősz asszonyok faggatják a hogylétéről, de hát „lassacskán, öregecskén”, ugye.
Néhány bátortalan hangot beleengedünk a kínált furulyákba magunk is, szépen szól az apró, alföldi, a csicsergő moldvai és a tompán zöngített felcsíki. A fáradtabbak egyelőre az Etno Mozi erdélyi témájú dokumentumfilmjeit lesik egy emelettel feljebb. Később, a hagyományőrzők seregszemléjén elsősorban kis-magyarországi csoportok (kalocsaiak, székesfehérváriak, dél-alföldiek, Galga mentiek, sárköziek) lépnek színpadra. Kalotaszeg három falujából (Inaktelkéről, Mérából és Szucságról) is érkeztek vendégek, őket éppen Fodor „Neti” Sándor és bandája kíséri. A pecsenye illatú sörsátorban épp akkor váltanak hajnaliról csárdásra, amikor végre valahára a nap is kisüt. Átállítottuk az órát, itt a kikelet. Ahogy Csík János dúdolta szombaton: „nyitogatom a felleget, sírok alatta eleget…” Ezúttal a örömtől.
origo.hu
Magyar Pétert nem zavarja öccse támogatása
