Huszonnégy év magyarországi tartózkodás után néhány hónapja Londonba került, ahol a BBC-nél dolgozik. Hogy látja, mennyire gondolkodnak másként az angolok – akik most maguk is érintettek egy arab háborúban – a palesztin kérdésről, mint a magyarok?
– Történelmi oka van annak, hogy a nyugat-európaiak egész másként reagálnak a világ dolgaira, mint a volt szocialista országok népei. A nyugat-európaiak sokkal aktívabban viszonyulnak az eseményekhez, kevés a közömbös ember, s aki nem közömbös, az sem fekete-fehérben látja a világot. Mert itt, Magyarországon csak két politikai szín van, az embert vagy antiszemitának vagy az izraeliek barátjának nézik, a kettő között nincs semmi kompromisszum. Ha itt valaki szimpatizál a palesztinokkal, akkor a másik oldal szemében már feltétlenül antiszemitának számít, itt kiállni a palesztinok mellett szerintük csak és kizárólag zsidógyűlöletből lehet. Az szóba sem jöhet, hogy valaki esetleg azért teszi ezt, mert áldozatoknak tartja a palesztinokat. A másik tábor viszont azt is kötelességének érzi, hogy teljességében azonosuljon az izraeli politikával. Nem tud különbséget tenni egy izraeli politikus és egy zsidó áldozat között, mint ahogy a palesztinok esetében sem tud különbséget tenni az áldozatok és a szélsőségesek között. Angliában egész mást tapasztaltam. Ott vannak, akik meggyőződésből éreznek együtt a palesztinokkal, igyekeznek segíteni rajtuk, de elítélik a robbantásokat, van véleményük, tisztában vannak a helyzettel. Ugyanígy azonosulni tudnak a holokauszt zsidó áldozataival, és ugyanakkor nagyon kritikusak Sharon politikájával szemben.
– Mekkora a palesztinok iránti együttérzés a magyarokban? A médiában elég sok szó esik a Közel-Keletről.
– A média egyrészt kevés teret szentel annak, ami a szülőföldemen történik, másrészt idealizált képeket sugároz, sztereotípiákat alkalmaz, és így a magyar néző nem igazán tud eligazodni azon, ami valójában történik. Összekeverednek a tudatában az ok-okozati összefüggések, csak azt érzékeli, hogy „már megint balhé van a Közel-Keleten”. Egyszóval unja már az egészet, hiszen innen nem úgy éli át a látottakat, hogy ez a sok tragédia hús-vér emberekkel történik. Sokszor hallottam, és nagyon meglepett az a Magyarországon és Európában is gyakori vélemény, miszerint a palesztin szülők nem szeretik eléggé a gyermekeiket, mert ha szeretnék, akkor megakadályoznák abban, hogy életveszélyes helyzetekbe kerüljenek vagy esetleg meghaljanak. Feltételezem, hogy aki ilyet gondol, abból indul ki, hogy egy palesztin egész más ember, mint amilyenek az európaiak, tehát a gyermekszeretethez is biztos másképp viszonyul. Hát nem. Minden szülő egyformán szereti a gyermekét, de akármennyire is szereti valaki a gyermekét, néha akkor sem tudja megakadályozni, hogy valami rossz történjen vele.
– Önnek nem anyanyelve a magyar. Miért döntött mégis a magyar nyelv mellett a regény megírásakor?
– Egyáltalán nem volt könnyű vállalkozás, izgultam is, amikor a kéziratot odaadtam a kiadónak, mert bár huszonnégy éve élek Magyarországon, s itt alapítottam családot, a mindennapokban is érzékelem a magyar nyelv nehézségét, s az írásban ez még erőteljesebben jelentkezett. Azonban a nehézségeknél erősebb volt bennem az a vágy, hogy azon a nyelven írjak, amit azok az emberek beszélnek, akikhez szólni akartam. A magyar olvasók szemléletére, gondolkodására és tudására alapoztam, s ebben sokat segített a magyar nyelv. Egyébként most készítem az arab fordítását, s tulajdonképpen teljesen át kell írnom a szöveget.
– Miben és miért tér el az arab változat az eredeti magyartól?
– Nem az eseményeken vagy a párbeszédeken változtatok, de bizonyos magyarázó jellegű szövegrészek feleslegessé válnak az arab nyelvű kiadásban. Azokat a helyzeteket vagy jelenségeket, amiről a magyar olvasó keveset, esetleg semmit sem tud, az arab olvasó számára pedig magától értetődőek, egészen másképp kell megfogalmazni a két célközönségnek.
– Egyáltalán mennyit tudnak a magyarok a palesztinok helyzetéről?
– Korábban az volt az érzésem, hogy nagyon keveset, de amióta megjelent a regény, egyre inkább úgy látom, hogy még annál is kevesebbet. Akik elolvasták, megdöbbentek a történeten.
– A könyv ajánlásában ez olvasható: Rachel Corey emlékének. Rachel Corey az az amerikai egyetemista lány, akit egy izraeli buldózer halálra gázolt tavaly tavasszal, amikor egy újabb palesztin ház lerombolását akarta megakadályozni. Ez a tragikus eset késztette a regény írására?
– Az én szememben Rachel és az a sok külföldi fiatal, aki a palesztinokért meghalt, mártír és szent. Rachel esete nagyon megdöbbentett, annak ellenére, hogy pontosan tudom, az ilyesmi arrafelé mindennapi eseménynek számít. Ha ez az egyik honfitársammal történik, szomorú és tragikus, természetesen, de egy palesztin embernek ez a sorsa. Viszont az, hogy egy idegen önként a veszélyes zónába megy azért, hogy segítséget nyújtson, tudja, mire számíthat, és az meg is történik vele, az az én szememben még nagyobb tragédia. A regény indítéka azonban korábbi. Összetettebb, színesebb képet szerettem volna adni a magyar olvasónak a palesztin–izraeli helyzetről, amiről nap mint nap feketén-fehéren hallják, látják a híreket a médiában. Arcot szerettem volna adni a hírek szereplőinek mind a két oldalon, úgy bemutatni mind az izraelieket, mind a palesztinokat, ahogy a mindennapjaikat élik. Szeretném, ha a magyar olvasó is látná, hogy a palesztinok és az izraeliek sem mások, hanem éppen ugyanolyan emberek, mint ő, és mégis ilyen szörnyűségek között kell leélniük az életüket.
– Rachel Corey amerikai lány volt, a regény szereplői viszont magyar fiatalok. Ez pusztán gesztus, vagy ezzel célja volt?
– A regény lényegében a Nemzetközi Szolidaritási Mozgalomról, az ISM-ről szól, ahová az aktivisták különféle nációkból érkeznek: amerikaiak, norvégok, britek, olaszok, spanyolok. Pontosan nem tudom, hány magyar van köztük, nem is ezért magyarok a főszereplők. Ez pusztán technikai eszköz abban, hogy közelebb hozzam a magyar olvasóhoz azt, ami a szülőföldemen történik.
– Most dolgozik az arab fordításon. Más nyelveken is tervezi megjelentetni a regényt?
– A közeljövőben két nyelv jöhet szóba, a héber és az angol. Az angol azért, mert világnyelv, a héber pedig azért, mert ez a regény természetesen nemcsak palesztinokról, hanem izraeliekről is szól, és mint korábban mondtam, a zsidókat is igyekeztem sokszínűen ábrázolni. Többek között említettem egy baloldali zsidó szervezetet, akiket biztosan érdekel, hogyan viszonyulunk mi, palesztinok az ő munkájukhoz.
– A fájdalom kövei sikerén felbuzdulva újabb magyar nyelvű regénybe is belekezd?
– Már dolgozom a következőn. Jenin 2002 címen a jenini menekülttábor ostromáról írok egy tizennégy éves kislány szemszögéből, aki a halott nagymamájával be volt zárva a házukba az egész ostrom alatt, amíg egy újabb találat nem érte a házat. Amolyan „palesztin Anna Frank-napló” lesz.
Anwar Hamed író, költő 1957-ben született Anabta kisvárosban, Palesztinában. 14 éves korától jelentek meg arab nyelven versei és elbeszélései, 21 évesen angolul publikálta néhány novelláját. Első egyetemét Törökországban végezte 1980-ban. 1980 októberétől Magyarországon él, az ELTE Bölcsészettudományi Karán angol szakon diplomázott. Magyarul tíz éve ír, korábban napilapokban publikált. Első magyar nyelvű regénye, A fájdalom kövei az idei könyvhétre jelent meg. Idén tavasz óta Londonban a BBC munkatársa.
