Nagyon lassan, de biztosan

Ha nincs ló, jó a szamár is, persze a legjobb a drótszamár, de egy nyugis hétvégére azért mégsem teker az ember közel százharminc kilométert. Így hát irány a busz- vagy a vasúti pályaudvar, pár óra utazás, s már a magyar tenger nyaldossa az ember lábát. Távolsági busz vö. gyorsvonat.

Szép, szép a népligeti buszpályaudvar, a bódéival, friss péksüteményeivel, az információs pult mögött ülő morcos kislánnyal, a biztonsági erőkkel, a tömeggel, az emberekkel, az indulni és hazatérni vágyókkal, de egy kicsit mégis olyan, mint egy mini plaza: csillog-villog, de steril – szóval olyan semmilyen. A hangosbemondóból szótagolva buggyannak elő a szavak, közben egy-egy beálló busz mellé tódul a tömeg, mintha ez lenne az utolsó útjuk, nem számít a cekkeres néni, bőrönd puffan, a lényeg, hogy sikerült előbbre jutni két lépéssel a sorban. Valahogyan ez a távolsági buszos sorban állás sehogyan se megy nekünk, a sorok össze-vissza kígyóznak, még ha akarja az ember, se találja meg könnyen a sor végét, egyszerűbb ilyenkor a legmeszszebbre állni, abból nem lehet baj. A késők úgyis előre nyomulnak, sokasodjatok, tolongjatok, s még akkor is így van ez, ha kétszer annyi hely van a buszon, mint a sorban ember. Minden tiszteletem a sofőröké, akik – persze kivételek azért akadnak bőven – nap mint nap megbirkóznak mindezzel, ám azért morzsolják a szitkokat az orruk alatt. Ha lassan is, de biztosan, kigördül a busz a pályaudvarról, hegyen-völgyön keresztül, s lassan képbe is jövünk, merre is megyünk. Tévé is van, de minek, senki sem mer szólni, hogy esetleg használható-e vagy csak porosodni van. De lehet, hogy csak egy díszdoboz, mutatóba. A busz egyébként meglepő módon elég jó állapotban van, csak a hely szűkös egy kicsit, a folyosón egy fél táskával is nehezen fér el az ember, s ez a bezártság mintha az embereken is tükröződne. Bambulnak kifelé, csendben, néha halkan ők is szitkozódnak, már megszokásból is, aztán bambulnak tovább. Mivel sikerült a minden bokornál megálló járatot választani, csekély három óra múlva már a csopaki megállóhoz legközelebb eső kiskocsmában, középiskolás diákok társaságában, Eminemmel és Demjén Rózsival a háttérben sikerül kortyolni a szabadság első sörét.
A vonat azért jó, mert az is lassú. Ilyenkor még hely is akad, s a buszszal ellentétben a kedves utasnak még egy kis mozgástere is van, de az előnyök hosszú sora itt be is fejeződik. Ezen az egy tényezőn mégis sok múlik az indulás előtti pillanatokban, amikor az ember békatalppal a lábán, úszógumival a derekán, egy sörrel a szájában dönt, hogy volán mögé vagy sínek fölé üljön. A vonaton van tér, jobban lehet aludni.
Igaz, a vonatbelsőkben mintha megállt volna az idő, csak azok a jó kis megsárgult, megtépkedett fotók tűntek el a kocsikból, sajnos, de egyébként minden maradt a régiben: a lehúzhatatlan vagy éppen becsukhatatlan ablakokkal, mocskos, agyonkarcolt, egykoron fehér kis asztalkákkal, a halálszürkén csillogó ülésekkel, kallerokkal. A vécét a leírhatatlan belsővel és bukéval inkább ne is említsük.
Egyébként mostanában mintha minden vonat „gyorsvonat” lenne. Úgy tűnik, nem számít az idő. Csak éppen: gyorsvonat az, aminek két óra harmincnégy perc alatt sikerül azt a kemény százhuszonhét kilométert felfalnia?