Szorokin megírta a jégvilág mítoszát

I R O D A L O M

Ez az első regényem, ahol a tartalom és nem a forma az elsődleges. A könyv egy szektáról szól, amely formailag hasonlít egy totalitárius szervezetre, de ez csak a látszat. A jég nem a diktatúráról szól, hanem az elveszett paradicsom kereséséről – írja regénye lábjegyzetében Vlagyimir Grigorjevics Szorokin. Jó, ha az olvasó némi fenntartással fogadja az író eme „használati utasítását”. Mert a többrétegű, sokféle olvasatú regénynek az „elveszett paradicsom keresése” ugyan valóban lehet egyik értelmezési módja, ám aligha a legfontosabb.
Az 1955-ös születésű Szorokin, akinek e regénye most jelent meg Bratka László fordításában, egyike a világhírű orosz prózaírótriásznak, amelynek legidősebbje Jerofejev (1947), Benjáminja pedig Pelevin (1962). 1987-ig publikációs tilalom sújtotta, grafikusként kereste a kenyerét.
A jég című regényről elmondható: őrültség, de van benne rendszer. „Szibéria fölött röpülve láttam a végtelen erdőket, amelyeket a nagy szibériai folyók szalagjai szeltek át, a szőke hajú és kék szemű fivérek és nővérek ezreire gondoltam, akik Oroszország határtalan térségeiben élnek, és naponta végrehajtják a civilizáció által rájuk kényszerített gépies rituálékat, és sejtelmük sincs a mellkasukba rejtett csodáról. Alszik a szívük…” – írja regénye vége felé, aligha az öszszefoglalás szándékával. A műnek nagyjából ez az alapötlete: a Tunguz meteor jege titokzatos kapcsolatban áll a földön szétszórtan élő szőke, kék szemű emberekkel, akik – kegyetlen szertartások kíséretében – keresik egymást, azokat, akiknek a szíve meg tud szólalni. Szorokin ezzel az egyszerre archaikus reminiszcenciájú, a hindu Rig Védára is utaló álmítosszal, amelyet némi fasisztoid színezetű másikkal fejel meg, valójában eszközt keres ahhoz, hogy az orosz történelem tovatűnt évtizedeit és jelen mindennapjait is bemutassa. A bizarr „jéglegenda” jó ürügy arra, hogy megpillanthassuk általa a dolgok színét és fonákját.
Az első rész a mai Oroszországba, pontosabban szólva az orosz alvilágba kalauzolja az olvasót. Abba a reménytelen és rettenetes purgatóriumba, amelynek krónikásául Pelevin is gyakran szegődik. Narkósok, maffiózók, buzik és prostituáltak, alkoholisták, bérgyilkosok, kémek és egyéb kétes figurák nyüzsögnek a könyv lapjain, továbbá mindenféle titkos társaság tagjai, graffitizők, deszantosok, szabadkőművesek, a kínai meg a tibeti misztika hívei, sátánisták és Krisna-hívők, zsidók, azeriek és csecsenek (a moszkvai szleng szerint: „fekete seggűek”), köztük a „jég fiai”, azok a „felébredt emberek”, akik mindenki mást élő halottnak tekintenek, és akik jégcsákánnyal keresik titkos társaik „megszólaló szívét”. (Erről a motívumról eszünkbe jut Trockij elvtárs, akinek nem a szívét, hanem a koponyáját „keresték” jégcsákánnyal Koba elvtárs utasítására, mint ismeretes.)
A könyv második része történelmi tabló alulnézetből. A második világháború szörnyűségei. Árulás és emberevés. Aztán a sztálini rémségek. Gulág és Berija. És a titokzatos „felébredt emberek”, akik „nem tartoznak a pokoli világhoz. Akiknek a szívében még él a Fény emléke”. Hogy a dolog még kacifántosabb legyen, a Szorokin-féle „kiválasztottak” beszivárognak a náci meg a szovjet államapparátusba is. Néha egy-egy revelációerejű mondat: márciusban meghalt Sztálin. Letartóztatták Beriját. Meghalt Brezsnyev. Széthullott a Szovjetunió. Megkezdődött Jelcin víg és rettenetes korszaka.
Végül a „jég fiai” fénnyé válnak, és élelmes vállalkozók kiadnak egy YÉG nevű „gyógyító komplexumot”, amelynek segítségével mindenki rájöhet, hogy ő is a titokzatos kiválasztottak közé tartozik. Mert – sugallja nem kis malíciával a mű – világunk rettenetes, ám csupa remek ember lakja.
(Vlagyimir Szorokin: A jég. Gondolat Kiadó, Budapest, 2004.)