Színek talpig gyászban

Kusztos Endre festő-, grafikusművész alkotásait mutatja be a XII. kerületi polgármesteri hivatal Folyosógalériája. Néhány héttel korábban a Magyarok Háza adott otthont szénrajzainak, amelyek magányos, csavarodó fákat ábrázolnak. A fekete-fehér drámai ellentéte mintha csak azt modellezné, ami e hetekben történt Erdélyben és Magyarországon, anélkül, hogy bármilyen aktuális politikai megfontolás állna a művek megszületésének hátterében.

A szén memóriája – fogalmazott egyszer rajzai láttán Páskándi Géza, megjegyezve, hogy az Erdélyből, a Kárpátok mellől érkező Kusztos Endre művei, „falusi világa, fái odagyökereznek az emlékezetünkbe. Mint a szén mementói: miből lettél, mivé leszel. Karakteres fák, bokrok. Fabulákat rejtenek. Képzeletünk éber, »meghumanizálja«: e jellemek a sorsok. Mindig hátborzongató egy eleven táj szénnel megrajzolva. Szénrajz: a színek talpig gyászban: A színek hedonistája tetszhalott. Vagy tanatózis: megjátszott halál”.
Talán sosem volt időszerűbb kiállítást rendezni Budapesten Kusztos Endre görcsös, életet, történelmet idéző fáiból, mint éppen mostanság. Mert sosem volt komorabb a világ Erdélyben és mindenhol, ahol magyar emberek élnek, mint ezekben a hetekben. De éppen ezért abban a mondatban sem érződött akkora erő, mint most, amellyel Páskándi az előbbi mondatokat folytatta: „Mégsem lehangoló: komor, de konok…” Nemcsak a most bemutatott rajzokról, de Kusztos Endre munkásságának egészéről szólnak e szavak, hiszen a Makfalván 1925-ben született művész számára a rajz, ahogyan maga mondja, „mindent jelent, de főként életem értelmét. Ezzel a szénnel, tussal tudom a legtöbbet adni. Kifejezni nemzeti közösségünk, népünk minden érzelmét… rajzolom a fáimat hittel, szenvedéllyel – szívből. Ezekből a szaggatott naplórajzokból áll életem, közösségünk élete”.
Miközben élete naplóját rajzolta, az 1955-ben a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán Miklóssy Gábor növendékeként diplomázott festő végigjárta az erdélyi művészsors minden állomását: pályakezdőként az erdőszentgyörgyi múzeum munkatársa volt néhány évig, azóta, majdnem negyven éve szabadúszóként dolgozik. Műtermét Szervátiusz Jenőnek köszönheti: igaz, a szobrász fiatalkori műtermét a Tímár utcában háromszor is feltörték azóta, hogy a festő negyedszázaddal ezelőtt odakerült, még Régi balladák című diplomamunkáját is elvitték egy alkalommal, miközben a művész a makói művésztelepen dolgozott. Némi vigasz csupán, hogy a mű másolatát ma is őrzi a festő szülőfalujában 1976-ban létrehozott állandó képtár.
Minden Erdélyhez köti Kusztos Endrét, Makfalva és Kolozsvár mellett elsősorban Szovátához, ahol felesége, Kusztosné Szabó Piroska népzenekutató, folklorista évtizedeken át tanított. Az ő elvesztése, majd fia korai halála után születtek meg az első görcsös ágú fák, a nyolcvanas évek közepén, amelyekben, ahogyan egyik méltatója fogalmazott, van valami elementáris robusztusság, egy olyan drámai erő, amely az ősi ábrázolásokhoz hasonlítható. Ezt az erőt érezték meg talán azok a művészettörténészek, akik budapesti kiállításra, a Magyar Nemzeti Galériába invitálták a művészt már a hetvenes évek elején (Solymár István), filmet készítettek róla (Chikán Bálint), vagy éppen lehetővé tették, hogy visszatérő vendéggé váljon a makói művésztelepen. Makói rajzok is szerepelnek a jelenlegi tárlatán a Folyosógalériában, kiállít új és régi műveket, egyik sem szerepelt még budapesti tárlaton. A kiállítás után pedig újra viszszatér műtermébe, mert, ahogyan mondja, a munka az, ami megtart az életnek, az segít elviselni azt, ami a nemzetemmel történik. Az a nap elvész a számomra, amikor nem tudok dolgozni.