Tavaly ősszel kaptam a jeruzsálemi egyetemről egy levelet – valahogy hozzájuk került a Bach-szólószonáta-felvételem –, amelyben azt írták, hogy a lemezemet felvették a tananyagba tanulmányozásra. Most arról folynak a tárgyalások, hogy Tel-Avivban is játsszam el a hat szólószonátát egy este, sőt úgy tűnik, mesterkurzust is tartok majd belőle. Ez egy magyar muzsikusnak rendkívüli lehetőség, hiszen az Izraelben folyó hegedűoktatás világhírű, azok a hegedűsök, akik ehhez a szakmai műhelyhez kötődnek, egészen kivételes képességű zenészek. Ez a meghívás azért is nagy megtiszteltetés, mert Tel-Avivban elég ritka a magyar muzsikusi jelenlét.
– Máshonnan is érdeklődtek a műsor iránt?
– Ehhez kapcsolódóan körvonalazódik egy nagyszabású, hosszú távú koncertsorozat: a tervek szerint Európa nagy templomaiban és zsinagógáiban játszom majd el a szólószonátákat. Miután úgy tűnik, a vallási vezetők támogatják az elképzelést, nagy az esély arra, hogy megvalósul. Mivel a vállalkozás unikumnak mondható, úgy tűnik, hogy Tokióban és Szöulban is bemutatom majd ezt a koncertet.
– Fizikailag és szellemileg egyaránt nagy munka a hat Bach-szólószonáta betanulása és egyestés előadása, de hallgatni sem könnyű.
– A tavaszi fesztiválon a Zeneakadémia pódiumán egyszerűen éreztem, hogy megfogtam, pontosabban nem is én, hanem Bach megfogta a közönséget. Ez a műsor a hallgatóságtól is nagy odafigyelést követel, úgyhogy nagyon boldog voltam, hogy ilyen sokan jöttek el. Persze az is biztos, hogy egy ilyen speciális hangverseny némi zenei előképzettséget is feltételez a koncertlátogatótól. Nyugodtan mondhatom, hogy ez lényegében komputerzene. Csodálom Bachot, hogy le merte írni ezt a rendkívül nehéz ciklust annak tudatában, hogy az akkori hegedűsök nem voltak technikailag felkészültek rá, hiszen azokat a műveket, amelyek a szólószonátákat megelőző évszázadban születtek, ma a zeneiskolások játsszák. Vagyis a hat szólószonáta legalább akkora forradalom, mint Paganini megjelenése.
– Könnyen sikerült felvenni ezt a nehéz és nagy anyagot?
– A dupla lemezt rekordgyorsasággal, mindössze három ülés alatt vettük fel, tulajdonképpen ezért is gondoltam, hogy akár egy este alatt is el tudnám játszani. Ennek persze több előzménye is volt, én voltam az első magyar hegedűs, aki a 24 Paganinit egyszerre bemutatta, sőt, játszottam Paganininek egy olyan művét is, ahol hatvan variációt írt egy témára. Azt két évig tanultam, hiszen fejből ennyi variációt megjegyezni nem kis vállalkozás. Ezek nyilván fejlesztették a memóriámat.
– Tele van a hanglemezpiac szólószonáta-interpretációkkal, nyilvánvalóan egy újabbat csak akkor lehet eladni, ha valamiért más, mint a többi. Mit tekintett a leglényegesebbnek a művek megformálásánál?
– Az én felvételem a Bach-kutató Somfai László tanár úr segítségével készült. Mielőtt bevonultam a stúdióba, részletesen végigbeszéltem vele a kérdéseimet. Számomra az egyetlen kitörési pont az volt, ha arra törekszem, hogy minél jobban azt adjam vissza, amit Bach leírt. A visszhangok alapján úgy tűnik, hogy ezt sikerült is megoldanom. Talán furcsán hangzik, de – távol álljon tőlem mindenféle nagyképűség – sajnos a legtöbb híres felvétel, bármennyire nagyszerű is, köszönő viszonyban sem volt azzal, amit Bach komponált. Abban az időben, amikor a lemezek készültek, még nem volt igény az urtext-kiadásokból való felkészülésre, az eredeti utasítások, kötések pontos ismeretére és betartására. Nem is voltak ilyen kiadványok. Pedig egyértelmű, hogy ha például a vonózásban a Bach által nagyon is tudatosan és koncepciózusan leírt kötéseket felrúgom, az eredeti szöveg csorbát szenved. Most azt merem állítani, hogy Somfai tanár úr segítségével 95 százalékig biztosan a Bach által leírt zeneművet játszom.
– Feltételezem, hogy ismeri a legtöbb felvételt a témában. Mi a véleménye a kínálatról?
– Rengeteg lemezt meghallgattam, köztük sok híres és nagyszerű hegedűst is, mint például Henry Schering elképesztő előadását, de tulajdonképpen a szöveghűség szempontjából mindössze egyet, egy kevésbé ismert kortárs hegedűs, Arthur Grumiaux felvételét találtam lenyűgöző mintának. Nagy bátorság kell ahhoz, hogy az ember áthágja a zeneszerző utasításait, ezt azonban a legtöbben mégis megtették, s természetesen ezekből is születtek jó felvételek, hiszen a közönség honnan is tudná, mit írt le pontosan Bach? Egyszerűen a művész varázsának esik áldozatul.
– Itt jön az a kérdés, hogy végső soron mi is az előadóművész feladata?
– Az, hogy a szerző által leírt művet közvetítse a közönségnek, s ne csak azt, amit maga gondol. Úgy érzem, a legnagyobb zeneszerzőket használjuk fel arra, hogy magunkat ünnepeltessük. Persze, az is fontos, de meg kell tennünk mindent azért, hogy ne álljunk a szerző és a közönség közé. Igaz, sokkal nehezebb az embernek a saját fantáziáját korlátok közé szorítani, de én már ennyi évtizeddel a hátam mögött merem ezt vállalni.
– Sok olyan zenészt ismer, akinek ez az ars poeticája?
– Igazából csak egyetlen muzsikust tudok mondani a XX. században: Richtert, a zongoristát, aki mindent feláldozott azért, hogy a szerző akaratát közvetítse, nem érdekelte még a siker sem, megmaradt egyszerű közvetítőnek a komponista és a közönség között. Ő maga eltűnt, és megjelent a szerző. Nekem az ilyen gondolkodású muzsikus a példaképem. Mit lehet ennél többet kívánni?
– Az élet a szólószonáták sikerei mellett itthon is megy tovább. Mivel foglalkozik most a legtöbbet a hazai zenei életben?
– A Magyar Virtuózok Kamarazenekarral évek óta zenélünk a Zeneakadémián a Postás-bérletsorozaton. Ennek az a különlegessége, hogy a közönség felét – a nagycsaládosokat, a nyugdíjasokat, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkatársait – ingyen látjuk vendégül, nyilván ennek is köszönhető, hogy telt ház előtt mennek a koncertek. Mostanra kialakult a törzsközönségünk, reméljük, hogy lesz anyagi fedezet a folytatáshoz. Ebben a sorozatban a Műegyetem Szimfonikus Zenekara is részt vett, összeolvadtak a mi együttesünkkel. Ez különleges helyzetet eredményezett, hiszen mi korábban vonószenekari műveket játszottunk, s most kitágult a repertoár, ami tovább növelte az érdeklődést a koncertek iránt. A hangversenyek első felében továbbra is kamarazene megy, nagyszerű művészek közreműködésével, elég ha csak Jandó Jenő, Kiss Gyula, Szenthelyi Judit zongoraművészek, valamint – engedjék meg, hogy elfogult legyek – a feleségem, Faludi Judit csellóművész nevét említem. A koncerteken kívül a zeneakadémiai tanítványaim foglalnak le. Idén négyen diplomáznak, aki járatos ezen a pályán, jól tudja, hogy ez mekkora terhet ró a tanárra is.
origo.hu
Újabb osztrák útzár lehetetleníti el a magyar ingázókat
