Köszöntelek, kedves Miklós. Köszöntelek, kedves Mester. Köszöntelek Kecskemétről születésed napján. Nehéz elhinni, hogy teljesen váratlanul 70 éves lettél.
Itt ülök a Medgyessy Ferencről elnevezett műteremben, és megrohannak az emlékek. Lehet mire emlékeznie az igaz barátnak, hiszen 1970-től itt dolgoztunk a gondnok úr, Szentiványi Pista idejében a művésztelepen. Később itt készült a „Földműves”. Családostul voltunk itt néhányan, Ti; Jutka, Sári, olykor Jánoska, Medve Andris és Baksa Sós Krisztina Marci fiukkal, Kovács Tamás, Bikácsi Daniela Lola leánykájukkal, én Gizivel és Boldizsárral. Itt voltak még Pepiék (Lengyel Károly festőművész) és Baksa Sós Jancsika, a KEX együttes kitaláló vezetője, Kondor Béla Kaponya Judittal a felső toronyműteremben. Itt volt még fiatal kezdőként Váli Deske vívódó festő és a törékeny, halk szavú Tenkács Hajnalka. Nagy élet volt! Óriási snóblipartik voltak és fejelések a végkimerülésig, éjszakai fácánvadászatok – elemlámpával és puszta kézzel –, kártyapartik, kanaszta, rablórömi és snapszer. Aztán eltűntünk egy-egy műterem mélyén, és csak a kolompszó vagy még az sem csalt elő bennünket. Elmerülten dolgoztunk, tettük, amit kell.
Szegények és fiatalok voltunk. Igyekeztünk megbízatásokat kikényszeríteni a tehetség jogán, okán. Együtt cipeltük a gyerekágyat Budapesten Melocco Sárinak, mert taxira aztán végképp nem volt pénzünk. Az Október 6-a utcában a negyedik emelet után a csigalépcsőn már csak vonszolni tudtuk az ágyat, ami Miklós szerint akkorra már három tonna volt. Tudtunk teli tüdőből harsányan kacagni, amikor kaptunk levegőt. 1975-ben egyszerre kaptuk meg a Munkácsy-díjat. Éppen vendégségben voltunk Miklóséknál, és én nem mertem bevallani, hogy én is kaptam díjat, szégyelltem Miklós előtt. Hogy jövök én ahhoz… Ő egy nagy mester már… én meg még csak kezdő vagyok, szobraim a zsebemben is elférnek. Így is hívtam őket: zsebszobroknak. Persze nagyon örültem, annyi szent. Aztán rohantunk az OTP-be a 15 000 forintért, ami akkor nagyon jól jött. A langyos pezsgőt éppcsak kóstoltuk. Akkoriban adtunk kölcsönt egymásnak, mert hol neki, hol nekem volt egy kis munkám.
Segítettünk egymásnak nemegyszer. Emlékszem, hogy az Ünnep szobrom, ami Hevesre került, a Munkácsy Mihály utcába, a kertben készült, és Miklós nagyolta ki. Később még Swierkiewitz Robit is bevontam, hogy legyen egy kis pénze. Én is készen álltam, természetesen, és büszke voltam, amikor egy ’48-as tábornok fa domborművét faragta Miklós, én faraghattam a kardját. A „Falon átrepülő apáca” szobrocskája remekmű. Péterffy Gizi festette ki, és én is többször letöröltem róla a port. A Dózsa György úti műterme udvarában egy szemeteskuka mellett volt kénytelen faragni. Igazán az emeleten lévő két szoba sem számított műteremnek, pedig sok remek képzőművész hozta létre ott életművének jelentős részét. Szívesen írom le a nevüket: Asszonyi Tamás, Gáti Gábor, Melocco Miklós, Török Richárd, Kárpáti Tamás, s a névsor folytatható. Ma is biztos dolgozik ott valaki.
Miklósnak számtalan tehetségfelmutatásáról tudok. A nyelvérzéke irigylésre méltó! Amikor Párizsba mentünk, egy héttel előtte nekilátott, és persze kinn franciául beszélt, Rómában olaszul, Athénben görögül és így tovább. Miért lett éppen szobrász? Lehetett volna kosárlabdázó, építész, író… de ő szobrász lett. Talán mert filozófusalkat és kézműves-képességű tehetség, mert az időtlenség ábrándja ragyog a szívében. Szerettem hallgatni szép és okos beszédét. Ugyanúgy, mint Szalay Lajos, szereti a szép magyar beszédet Miklós is. Bele tudott szeretni emberekbe. Ezekből az alakokból rajzok, érmek, szobrok, néha csak történetek születtek. Szemérmesen, férfias derűvel szerette barátait. Svábyt, Gerelyest, Kerényit, Fekete Tamást, Dippold Pált és Széles Pétert, Stremenyt, Kondort, Török Richárdot és Filep Sándort. Ez a férfias szemérmes szeretet néha átcsapott ordításba, de ez sem volt durva.
Néhány nagyformátumú szobrát, aminek a születésekor a közelében lehettem, szeretném felidézni.
A padon ülő Adyt csinálta a Fiatal Művészek Stúdiójában, amikor összeismerkedtünk. Gipszből rakta fel a dróthálóra. Ezzel indult az Ady-korszaka. Adyról született rajz, érem, plakett, kisplasztika, portré, köztéri szobor, síremlék és Oltár. Erősen jó munkák. Aztán jött József Attila és Latinovits, a Szent Sír Győrben (modellje Pati-Nagy Bence), Radnóti és az Isten báránya. Az utóbbi két műnek Jánoska, Miklós fia a modellje. Érzelemteliek és fájdalmasak egyszerre.
Melocco Miklós keresztény magyar ember és szobrász. Szobrai hosszan nézhetők és szépek.
Isten éltessen és áldjon meg, drága Miklóskám!
Adytól Szent Istvánig. Melocco Miklós szobrászművész 1935. április 3-án született Rómában. Gyermekkora egy fejezete a Stefánia úti lakásukban zajlott, ahol az egyik szomszéd szobrász volt. Melocco sokat figyelte őt munka közben, szeretett volna belecsöppenni a számára akkor még oly különleges műtermek világába. Tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán végezte, Pátzay Pál és Kmetty János tanítványa lett. Majd 1990-től ezen a főiskolán kezdett el tanítani, két évvel később a Magyar Művészeti Akadémia beválasztotta tagjai közé, itt 1995-től elnökségi tag. Díjai, elismerései: Munkácsy Mihály-díj (1973), Érdemes Művész (1982), Kossuth-díj (1988), Podmaniczky-érem (1988), Magyar Művészetért Díj (1993), Prima Primissima díj (2004). Főbb művei: Ady (Pécs, Tatabánya, Debrecen), Kilus kút (Budapest), Radnóti (Abda), Ady-oltár (Petőfi Irodalmi Múzeum), Mátyás király emlékmű (Székesfehérvár), József Attila-oltár (Komló), Szent Sír (Bencés templom, Győr), Szabadság (Zsámbék), Latinovits Zoltán (Balatonszemes), II. világháborús emlékmű (Vác), Széchenyi (Miskolc), Amerigo Tot síremléke (Budapest), Földművesemlékmű (Ópusztaszer), 1956-os emlékmű (Szeged), István megkoronázása (Esztergom), Új Nemzeti Színház Kertkapu (Budapest), Antall József-síremlék (Budapest), 1956-os emlékmű (Debrecen). (Z. Á.)
