Bármilyen nagyok vagyunk mi, magyarok a költészetben, a világtól nem várhatjuk el, hogy a poézisunk kedvéért megtanulják különös nyelvünket. Vörösmartyval szólva: hiába kiáltunk bátran a népek hazájához, ha nem értik, amit mondunk. Legjobb hát, ha a legfeljebb tizenötmillió ember számára érthető mondandónkat olvashatóvá tesszük azon a nyelven is, amelyet manapság egymilliárdan ismernek. Abbahagyva az alkalomhoz sem illő frázispufogtatást, örömmel tudatjuk, hogy a József Attila-emlékévre időzítve elkészült a költő negyvenhárom versének új angol fordítása.
A napokban megjelent kötet a Maecenas könyvkiadó kétnyelvű sorozatának újabb darabja – többek közt Kosztolányi Dezső, Kányádi Sándor válogatott költeményei láttak napvilágot a csinos, arannyal nyomott bársony kötésű könyvecskékben. Mindhármuk fordítója Zollman Péter, aki az elmúlt évtizedben nagy igyekezettel (és sikerrel) tette hozzáférhetővé költészetünket – Arany János balladáitól Vörösmarty Csongor és Tündéjén át Babits Mihály és Baka István verseiig – angolul értők számára
József Attila esetében különösen helytálló az a megállapítás, hogy életműve nehezen fordítható – írja a kötet utószavában George Szirtes. „Oly súlyos személyiségről van szó, akinek fontossága szinte fölébe kerekedik versei jelentőségének, ezért az elvárás és a költemény szinte felerősíti, felnagyítja a szöveget. (…) A fordító számára további gondot vet fel, hogy József Attila köznapi nyelvezete és szókészlete ma már a múlté, mégsem vesztett frissességéből, sem elevenségéből. Így aztán megtalálni az odaillő kifejezéseket, közben pedig formák tekintetében is hűségesnek maradni József Attila verséhez – embert próbáló feladat.”
Hogy Zollman Péternek sikerült e feladatot megoldania, máris tanúsíthatják az élő könyvbemutatón megjelentek: április 7-én este a Merlin Színházban a verseket felolvasó angol színészek épp annyira élvezték az előadást, mint hallgatóik. A vastapsból kijutott a hetvenedik évén túl járó fordítónak is. Magyar újságban ritkán láthatóan most ide másoljuk József Attila egyik leghíresebb versét, angol tükörképével együtt, a fenti állításunk igazolásául. Alig több, mint harminckét évet élt költőnk utolsó születésnapján köszöntötte maga-magát e strófákkal 1937. április 11-én, most mi köszöntjük, ezzel a világnak is szóló ajándékkal, századik születésnapján.
Születésnapomra
Harminckét éves lettem én –
Meglepetés e költemény
csecse
becse:
ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
magam
magam.
Harminckét évem elszelelt
s még havi kétszáz sose telt.
Az ám,
Hazám!
Lehettem volna oktató,
nem ily töltőtoll-koptató
szegény
legény.
De nem lettem, mert Szegeden
eltanácsolt az egyetem
fura
ura.
Intelme gyorsan, nyersen ért
a „Nincsen apám” versemért,
a hont
kivont
szablyával óvta ellenem.
Ide idézi szellemem
hevét
s nevét:
„Ön, amíg szóból értek én
nem lesz tanár e féltekén” –
gagyog
s ragyog.
Ha örül Horger Antal úr,
hogy költőnk nem nyelvet tanul,
sekély
e kéj –
Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
taní-
tani!
On My Birthday
To end my thirty-second year
I wrote myself a souvenir –
a pretty
ditty:
a quick impromptu memoir
saluting in this coffe-bar
my birth
on earth.
Thirty two years… Without a doubt
what Hungary has doled me out
was not
a lot.
I could have been a teacher, but
I wear my pencils to the butt
for just
a crust,
for I was sent down from Szeged
by the provost, that egg-headed
old so
and so
who lashed out at my „Simple Heart”.
To save the nation from my art
he barred
the bard
and drew his sword against my kind.
His words deserve to be enshrined
to shame
his name:
„Until I do give up the ghost
don’t dream of any teaching post” –
I quote,
unquote.
So what matter if I am banned
from Prof. A. Horger’s graduand
grammar
crammer?
I’ll teach my people, one and all,
much greater things than what you call
college
knowlege.
