„És emiatt nem is tudom, hogy a jelenlegi, nagyon szomorú helyzetből miként tud kikecmeregni az ország. Ha az emberek nem ismerik saját történelmüket, azt megismételhetik. És meg is ismétlik. A tudatlanság nagyon nagy baj. Képzelje el, hogy ön úgy neveli a gyermekét, hogy annak nem mondja el, milyen volt a kommunizmus! Hogy a gyerek kezébe egyetlen könyvet sem adnak, amely leírja azt, hogy mi volt a kommunizmus idején. Akkor azt is hiheti egy nap, hogy a kommunista diktatúra tejjel-mézzel folyó Kánaán volt. Kongó vezetői pedig ebbe a kategóriába tartoznak. Ők nem olvasták saját történelmüket.”
E kifakadás kíséretében jelentette be a belgiumi Louvain katolikus egyetemének fekete bőrű professzor asszonya lapunknak adott interjújában először még márciusban azt, hogy most első ízben olyan könyvvel lepi meg a szakmát, amelyet nem a fehérek írnak Afrika történelméről, sem pedig a fekete kontinensről származó professzorok, a „fehérek” által írt történelemkönyvekből merítve saját történelmük újabb kötetét. Hanem feketék beszélik el saját sorsukat.
A könyv most meg is jelent Mondd el nekik! – a hazájuk történelmének sodrába került kongói család valódi beszámolója – Kongó (1890–2000) címen a brüsszeli Alice Éditions-nál.
A kötetnek különös története van. Mintegy negyven éven át készült. Akkor kezdődött az anyaggyűjtés, amikor a húszéves Clémentine még 1965-ben megkapta első magnetofonját. Hogy szalagos készülékét kipróbálja, meséltetni kezdte szüleit saját életükről. Majd a rokonokat és a szomszédokat. Amikor már a nigeri Niamey egyetemén tanított és édesanyjával ismét életéről beszélgetett, anyja parancsoló hangon ezt mondta neki: „Mondd el gyermekeidnek mindazt, amit most neked mondok el!”
A professzor a szalagok és később a kazetták halmazát egy dobozba tette, majd Európába költözve megfeledkezett róluk. Egészen nővére házasságáig, amikor azok a szülői házban rendezgették a holmikat. Ekkor bukkantak rá a hatalmas dobozra. Az akkor már Belgiumban tanító és egyetemi kutatóintézetet vezető tanárnő elkezdte visszahallgatni a kazettákat. Majd az azokon rögzítettek nyomán megkezdte kutatásait afrikai és európai könyvtárakban, valamint a Kongóban tevékenykedő missziók levéltáraiban. Megdöbbent. Ugyanis a véletlen szerencse nemcsak hogy szóról szóra igazolta mindazt, amit szülei, hozzátartozói és ismerősei mondtak szalagra, de rálelt szülei fényképére, amint pontosan azon iskola előtt álltak, olyan ruhában, mint ahogyan azt elmondták, vagy ott vártak a luluabourgi repülőtéren, hófehér, vasalt ruhában az apácákkal, a brüsszeli járat indulására.
Azt mondják, a történelmet mindig a győztesek írják. Faik-Nzuji asszony bebizonyította: a szabály alól vannak kivételek. Ezúttal a vesztesek szólaltak meg. Egy olyan ország történetét mondják el a „bennszülöttek”, akik húszmillióan voltak a századforduló előtti belga gyarmatosításkor, és akikből a gyarmatosítók tízmilliót megöltek. A könyvben nem szerepel a másik, a győztes oldal. Akik történetükre kíváncsiak, kötetek százaiból tájékozódhatnak.
origo.hu
Ők az ukrán kémek, akiket Magyarország kiutasított
