A kultúra fontos nemzetstratégiai eszköz

Tegnap kezdődött Budapesten Befogadó Európa? Látóhatár 2020 címmel az a konferencia, mely része annak a neves európai művészek és értelmiségiek felhívása nyomán elindult folyamatnak, aminek során a kultúra szereplői és az Európai Unió döntéshozói konferenciákon igyekeznek körvonalazni a kultúra helyét és szerepét az egységesülő Európában. Az esemény kapcsán Rubovszky Ritát, a polgári kormány kulturális diplomáciájának egyik fontos szereplőjét, a francia–magyar tulajdonú tanácsadó cég, az Europtimus Rt. kapcsolati igazgatóját kérdeztük.

Különös fényt ad a konferenciának a franciaországi zavargások ténye. Az Europtimus nemrégiben reprezentatív kutatáson vizsgálta a magyar és a francia felnőtt lakosságot, vajon a franciák miért mondtak nemet az uniós alkotmányra, és a magyarok hogyan tennének a helyükben. Milyen eredményre vezettek a kutatások?
– A francia népszavazáson diadalmaskodó nem szavazatok 54 százaléka baloldalról érkezett, mindössze 36 százaléka jött a jobboldalra szavazó állampolgároktól – kezdte a beszélgetést az igazgató asszony. – Az eredmény válasz a növekvő munkanélküliségre, a létbizonytalanság emelkedésére.
– A magyarok hogyan viszonyulnak Európához?
– Bár a politikatudatos magyar választók többsége jelenleg megszavazná az uniós alkotmányt, az emberek nem elégedettek a csatlakozás első évével, úgy vélik, az ország nem használja ki a csatlakozás előnyeit.
– Milyen összefüggést lát az európai alkotmányra mondott nem és a jelenlegi franciaországi események között? Kulturális válságról van szó, vagy csupán megoldandó szociális-politikai kérdésekről?
– Mindenképpen kulturális válságról van szó. Franciaország a kezdeményezője annak az európai uniós alkotmánynak, amelynek szövegéből ő maga kiveszi a kereszténységre való utalást. Az európai liberális politikai korrektség szerint ugyanis a zsidó–görög–keresztény gyökerek megvallása politikailag nem korrekt. Fél évvel később ugyanebben az országban azok a muzulmán fiatalok, akiket az alkotmány kulturálisan úgymond „védeni akart”, felgyújtják a külvárosi negyedekben hagyott kocsikat. Hogy reagál erre a magát politikailag korrektnek valló francia baloldali média és elit? Úgy, hogy a francia híradásokban nem hangozhat el a „muzulmán” kifejezés, hanem azt illik mondani: „a fiatalok”. Franciaországban és Hollandiában feltettek egy kérdést a saját nemzetüknek, amely úgy, ahogy van, hamis. Arról van szó, hogy az európai kulturális elit megteremtett egy olyan szellemi közeget, amely megtiltja, hogy két kérdésre tisztán válaszoljon magának Európa: Ki vagyok én? Ki vagy te? A másság tiszteletének semmit nem jelentő programja jegyében, az emberi jogok védelme nevében elvette az emberektől a saját identitásukhoz, a saját kultúrájukhoz való jogukat.
– A folyamatot elindító felhívásban az is szerepelt, hogy az uniónak költségvetése 1 százalékát kellene kultúrára, kulturális párbeszédre költenie. Mit jelenthet általában, és mit nekünk magyaroknak?
– Ha a tagországok és azok véleményformáló elitrétegei képesek az egy százalékot ténylegesen kultúrára fordítani, akkor az jó megoldásnak ígérkezik. Nagy kérdés, hogy milyen mechanizmussal és milyen feltételekkel lehet majd ezt a pénzt lehívni, kik és hol döntenek.
– A forrásokból csak hatékony kulturális diplomáciai munkával szerezhetünk meg többet. Milyen ma a magyar kulturális diplomácia?
– A kulturális diplomácia és a kulturális kormányzat előtt óriási feladatok állnak. Egyrészt a 2007 és 2013 közötti európai uniós források jelentős része fordítható közvetett értelemben kultúrára. Az e forrásokból finanszírozható operatív programok összege ugyanis 5980 milliárd forint, amelyből számos kulturális nevezetesség építhető és újítható fel, megépíthetők az oda vezető utak, egyszóval soha nem látott mértékben növelhető hazánk gazdasági versenyképessége. A kérdés az, megértik-e a döntéshozók, hogy versenyképességünk tényleges növekedéséhez a kultúrát nemzetstratégiai eszközként kell kezelnünk. Ez azt jelenti, hogy a kultúrát ne a művészi produktumok összességének tekintsük, a kulturális kormányzat feladatát pedig ne kizárólag a finanszírozás szempontjából lássa a politika. A kultúra az a környezet, amely leghitelesebben felel arra a kérdésre, hogy kik vagyunk. Minél kevésbé megtartó egy ország nemzeti kultúrája, minél kevésbé büszkék az ott élő emberek saját értékeikre, annál kirekesztőbbé válnak más kultúrákkal szemben. Ha befogadó Magyarországról és hoszszú távon befogadó Európáról akarunk tudni, akkor először is számba kell vennünk értékeinket. Újra mondom, a kultúra nem termékek összessége. Ezért a kulturális piac sem közelíthető meg a versenypiac működési elvei felől. A kultúra az a piac, amelyet minél inkább csak és kizárólag a piaci verseny elvei szerint működtetünk, annál kevésbé rentábilis. Minél inkább a rövid távú haszonszerzés irányítja a működését, annál többet veszítünk és nem csak kulturálisan, gazdaságilag is. A kulturális diplomáciának az lenne a feladata, hogy hosszú távú haszonban gondolkodjon. Az utóbbi három évet a meggondolatlan kinevezések és a lealibizett programok jellemzik
– Valóban, a magyar kultúra láthatóan bajban van, s ennek csak az egyik oldala a vészesen apadó források miatti folyamatos bizonytalanság, a másik, hogy miközben a sokszínűség megőrzése kerül előtérbe Európában, nálunk mintha éppen az ellenkezője dominálna.
– Sok mindent felelhetnék erre. Engedje meg azonban, hogy csak egy dolgot említsek: közeledik az 1956-os forradalom 50 éves évfordulója. Vajon kulturális örökséggé szelídül-e ’56 drámája? Vajon meg merjük-e magunkat különböztetni ’56 örökségével a többi országtól is? Ki merjük-e mondani, hogy büszke, szabadságszerető nép vagyunk? El merjük-e hinni ezt először is saját magunkról? Rendezünk-e olyan ünnepségeket, amelyek a szabadság mindenkor időszerű, sosem elöregedő ízét juttatja a világ országainak eszébe Magyarországról? Soha vissza nem térő esélye ez az országnak. Nemcsak a magyar kulturális diplomácia, de a magyar politika, értelmiség és média felelőssége is, hogy 1956 a magyar nemzet identitásának szerves részévé váljon, kulturális örökséggé is. Ehhez az kell, hogy a magát baloldalinak valló magyar szellemi és kulturális elit ne kirekesztést kiáltson szabadság helyett, ne nacionalizmust patriotizmus helyett, a jobboldali véleményformáló elit pedig jó szívvel adja át ’56 örökségét a mai fiatalságnak, szeretettel figyelje és ne botránkozzon meg azon, hogy a mai tizen-huszonévesek nem úgy fejezik ki szabadságszeretetüket, mint ahogy azt nagyszüleik tették vagy szüleik tanulták. A „mondd meg, ki vagy, és én megmondom, ki vagy” gőgje nem vezet sehova. Sem Európában, sem Magyarországon.