Luciano Pavarotti a legnépszerűbb operaénekes. Nevét még azok is ismerik, akik egyébként egyáltalán nem jártasak a komolyzenében. Lenyűgöző hangjának fénykora már lejárt, de így is az élvonalba tartozik, s hetvenévesen még mindig a hangja bírja jobban, mint ingatag egészsége. Ezért is jelenti be újra és újra, hogy elköszön a közönségtől, ami rendre meghiúsul, hiszen a menedzsereknek, koncertszervezőknek ő a legnagyobb üzlet, ma is megtölti a stadionokat, így aztán nem hagyják nyugdíjba vonulni. Azt rebesgetik, amikor a nyolcvanas években hazánkban járt, fellépti díjként a minden képzeletet felülmúló dollármilliók mellett hírneves versenylovunk, Imperial egyik csikóját is kérte – csak ez önmagában milliárdos eszmei értéket képviselt.
Ez egyébként rávall, Pavarotti nagy játékos. Elsősorban pókerban. Szenvedélyesen űzi, amikor nem alszik és nem énekel, gyakorlatilag folyamatosan mennek a partik, szinte még a próbák és a koncertek hangulata is attól függ, éppen nyerésre áll-e. Gyermekkori barátaiból álló kártyapartnerei nem tágítanak a közeléből, még a koncertek szünetében is játszanak. A nagy tenor mindemellett már nem bírja a gigantikus koncertturnékkal járó megterhelést, fáradtan és unottan áll neki a próbáknak, sajtótájékoztatóknak, fotózásoknak. Amikor azonban a koncerteken megszólal az első hang, mindenkit elvarázsol. Döbbenetes is, amint végigénekel másfél-két órát, hiszen azt talán kevesen tudják, hogy beteg gerince miatt már egyáltalán nem tud járni, kismotorral viszik be a színpadra, ahol még azelőtt elfoglalja helyét a zongora mögött egy kényelmes fotelben, mielőtt felmegy a függöny. Hiába nagy tenor Pavarotti, a stadionos megakoncertek sivárnak hatnának egy szál zongorával, az eseményt csakis egy nagyzenekar teheti méltóvá. A MÁV- szimfonikusoknak nagy rutinja van ebben, Pavarottit szólóban összesen hétszer kísérték, de ők muzsikáltak a három tenor tokiói koncertjén is. Az utóbbi évek Pavarotti-gálaestjeinek műsorát nagyjából állandó, népszerű, könnyebb fekvésű áriák és dalok alkotják, így a magyar együttes rutinosan igazodik az énekeshez. A tenorkirály elégedett velük, a próbákon néha ad egy-egy instrukciót, de alapvetően nem szól bele munkájukba, kellően összecsiszolódott vele a műsor és a zenekar. Már csak végigfutja a kottát, nem is énekel igazán, inkább magának mormolja a szöveget, mint egy memoritert. Jól tudja ő is, a színpadon a zenekar nem fog hibázni. A MÁV-szimfonikusok azonban ennél is többet nyújtanak. Amikor az októberi stuttgarti koncert előtt a városban sétálgattam, döbbenten láttam, hogy a plakátokon fel sem tüntették a nevüket. Magyarországon ilyesmi nem fordulhatna elő. A hangverseny előtt a közönség egyáltalán nem is sejthette, kik zenélnek majd. Annyi azonban biztos, amikor hazamentek, már tudták, és egyhamar nem is felejtették el, akkora sikerük volt. Tavaly Hamburgban „a kíséret művészeteként” jellemezték játékukat a kritikák. Idén is bebizonyosodott: ez nem túlzás, még úgyis kitörő sikert aratnak a zenekari betétekkel, a hangszeres szólórészekkel, hogy – valljuk be őszintén – a koncert, ahogy a stuttgarti plakát is mutatja, nem róluk szól. Ők azonban kísérőként is képesek magukra vonni a közönség figyelmét. Amikor számot vetünk az elmúlt év zenei eseményeivel, ezt is meg kell említeni. Mint ahogy azt is, hogy idén szóba került: könnyűzenét kellene oktatni az énekórákon, amelyek számát amúgy is tragikusan lecsökkentették. A legtöbb művészeti intézmény súlyos anyagi gondokkal küzd, az Opera nem tud fizetni a művészeknek, s az újabb pénzelvonási tervezettel kis híján bezárásra kényszerítették a művészeti iskolákat. Valahol meg kellene értenünk végre minden szinten: Magyarország egyetlen kitörési pontja a szürkeségből jelenleg nem a gazdaság, hanem a tehetségek. Az olyan művészek, mint amilyenek a MÁV-szimfonikusoknál zenélnek, és emelik a magyar zeneoktatás, a magyar zenei élet rangját a nagyvilágban.
origo.hu
Társasházi lakás ég Budapesten
