Jordi Savall alapvetően felkavarja az állóvizet, pedig nem tesz egyebet, mint hatalmas tudással, rengeteg kutatással a háta mögött felfedezteti a XXI. század emberével azt a rég elfeledett középkori zenei közeget, amelyből tulajdonképpen kinőtt a mai, mindenki által ismert zenei nyelv. Mégis, egész másképp nyúl ezekhez a dallamokhoz, mint azt a bejáratott zenei tanulmányok után egy koncertlátogató várná. Kinyitja a szemeket és a füleket, menetközben magyaráz is, tulajdonképpen élő zenetörténet-óra, zenés időutazás, amire elviszi a hallgatóságot, olyan, mint egy ételkóstoló, ahol a legjobb falatokat ízlelheti meg az ember, hogy aztán később örökké vágyódjon ízük után. Egy-egy pár perces dallamcsoport mögött akár hosszú évek, évtizedek munkája feszül, hiszen a zenei írásbeliség kezdetén járunk, a nehezen értelmezhető jeleket, „kottákat” kell megszólaltatható formába önteni, hangszereket kell hozzá választani, meg kell komponálni a hangszerelést, a kíséretet, a hangvételt. Mindezt úgy, hogy korhű maradjon, minden apró részlet stimmeljen, s mégis mutatós legyen, mai fülünknek is befogadható – sokkal nehezebb, mint egy új művet írni.
– Ahhoz, amit mi csinálunk, amikor különböző korokból származó darabokat keltünk életre, rengeteg kreativitás szükséges. Ebben a zenében hatalmas szerep jut az improvizációnak és a díszítésnek. A zene soha nincs készen! – vallja Savall.
A legendás viola da gamba játékos ezúttal középkori spanyol, mór–arab és szefárd dallamokat hozott Budapestre. Már a műsor szerkesztése is döbbenetesen hatásos, csak a ráadásnál jeleníti meg direkt módon és csak akkor utal rá, mégis az első perctől kezdve arról szól a koncert, hány ezer szállal kapcsolódik egymáshoz ez a három kultúra, a szefárdi zsidó, a mozlim és a keresztény. Elképesztő, ahogy vibrál a levegő, mindenki pontosan tudja, mikor mi történik a zenében. Tökéletes az összhang a muzsikusok között. Bár a háttérből Savall irányít, mindig az diktálja a tempót, akié éppen a szólószerep. Savall felesége, Montserrat Figueras, a Hespérion XXI énekese, ennek ellenére hárfás lánya, Arianna Savall, és a cimbalom ősén, a pengetős psalteriumon játszó Begona Olavide is énekel, egy-egy dalt kísérve saját magát, igen remekül.
Montserrat Figueras neve már magában is egy kisebb dallam, vékony, filigrán alkata, légies, nőies mozdulatai tökéletesen tükrözik énekesi karakterét. Mentes a túlzásoktól, nem akarja főszereplővé előléptetni magát, nem teátrális, ugyanakkor jelzésértékű mozdulataival nyomatékossá, kézzelfoghatóvá teszi a szöveg értelmét, és egy-egy lépéssel kissé kibillenti a monoton, álló együttes látványát. Észrevétlenül érdekesebbé varázsolja a légkört. Ebben az együttesben mindenki tartogat valamiféle meglepetést. Savall játékáról beszélni szinte lehetetlen, annyira tökéletes. Három eredeti, több száz éves hangszeréből végtelen számú hangszínt és karaktert varázsol, hihetetlen muzikalitással. Pedro Estevan, a dobos kreatív technikákkal változatos hangzásokat húz elő a ritmushangszerekből, amellyel a sikálástól a súroláson és a dörzsölésen át egészen a pergő ütésekig mindenféle karaktert meg tud jeleníteni. Dimitri Psonis a santur, a mór–arab dallamokhoz használt kalapács-cimbalom a temperált hangoláshoz szokott füleknek idegen hangsorával lepi meg a közönséget, Driss el Maloumi pedig virtuóz, pergő lantjátékával ragadja magához a figyelmet. Őket hallgatva megváltozik a szemléletünk az egész középkorról, eltűnik a sötét jelző, és megjelenik egy emberi, színekkel, érzelmekkel teli, valóságos világ.
(Jordi Savall és a Hespérion XXI: Gyökerek és emlékek, Művészetek Palotája, december 6., 19.30.)
Magyar Péterék letagadták, hogy százmilliónál is többe került a Hősök terei tüntetés, most lebuktak