Holtak háborúja élők uszítására

Ha megszűnik a nyelvi gyűrű, a mai Magyarország szélei kezdenek szórványosodni – mondja ki a határon túli magyarokra csak gyanakvással tekintők számára is megszívlelendő, immár emberöltőnyi távlatban fenyegető intelmet ifjabb Pásztori Kupán István, a nagyenyedi Bethlen-kollégium teológiatanára Margittai Gábor Külső magyarok – Utazás a végeken című riportkötetében.
E kiragadott, kellőképpen nem hangsúlyozható mondat mellett a Kárpát-medencei magyarsággal foglalkozó írásokból ismert szóösszetételek, szókapcsolatok sokasága felbukkan a könyvben, mint például magyar átok, történelemhamisítás, Szórvány-Erdély. Ám Margittai Gábor véletlenül sem ismert frázisokat pufogtat. Még azzal sem méltatnánk, hogy új nyelvi leleményeket alkot: holtak háborúja, élők uszítása, zsákutcás párbeszéd, sopánkodás kórusmunkája. Eredetisége nem ebben rejlik. Éppen ebből, a sopánkodás kórusmunkájából van elege; csak a saját szemének hajlandó hinni. Rendkívül mély ismeretanyagra támaszkodva, a pusztulás mértékét átérezve, indulatoktól mentesen, mégis megindulva járta körbe a végeket, s beszélgetett hol potentátokkal, hol csupán egyszerű emberekkel, s a történeteket ékes stílusban fonta koszorúvá saját meglátásaival, következtetéseivel.
A könyv már csak műfaja miatt sem tudományos igényességű, ám nagyszerűségének, hatásosságának a titka éppen ebben rejlik. Margittai Gábor nem közöl rideg táblázatokat, nem nyitogatja a népszaporulat, elvándorlás, asszimiláció hármas bilincsét, a kötetben olykor mégis előforduló demográfiai adatokat sem riogatásra, hanem a változás bemutatásának egy eszközeként használja.
Alapvetően más irányból, a lelkekkel párhuzamosan pusztuló kulturális, művészettörténeti emlékek felől közelít. Elkalauzol az öszszemosódó kulturális határsávra, a Gyimesekbe, a több mint kilencszáz éves magyar püspöki székhelyből, Erdély fővárosából lett román mártírvárosba, Gyulafehérvárra, a romos dél-erdélyi templomokba, a felekezeti türelem sokszínű mintavárosából szürke zárványba süppedő Máramarosszigetre, a Szovjetunióhoz tapasztott, onnan leszakadni nem bíró, így hát darabonként szétmálló Kárpátaljára, a polgári világ közép-európai bölcsőjébe, a Szepességbe és a megfélemlített Délvidékre. Ám nem csupán a csurogi tömegsírt, az ezeréves határt, a Szent Mihály-templomot, az enyedi Bethlen-kollégiumot, a toporci Görgey-kastélyt tárja elénk. Az épületeket, emlékhelyeket megtölti hús-vér emberekkel. A nagypestényi istenháza padjára ülteti Csegezi Árpádot, a református gyülekezet utolsó élő magyar lelkét, a hátszegi szószékére Bódis Miklóst, aki – más megoldást nem látva – toborozandó románokkal tervezi feltölteni gyülekezetét. Megszólaltatja a magyarokért kilincselő ruszin Bozsuk Olenkát, a megalázott, kifosztott egykori szepességi arisztokratát, Wieland Annát és az 1944-es délvidéki mészárlás áldozatai után kutató Teleki Júliát.
Ebben rejlik a könyv ereje: ember és több évszázados kultúrával átitatott környezete egyszerre szólal meg. A Külső magyarok kiváló riportkötet – de még több is annál: különleges útikönyv.
Figyelmeztet, hogy ne csak a bejáratott határon túli célpontokat, a Székelyföldet, a felvidéki síparadicsomokat vagy éppen a nagyváradi Metrót, a szabadkai piacot keressük föl, hanem beljebb, illetve kijjebb is merészkedjünk. S ne csak a táj szépségeit, a templomokat, hanem az ott lakó magyarokat is keressük fel. Írását végigolvasva az emberben vágy, késztetés támad, hogy szótlanul, mindennél többet mondva megszorítsa az említett Csegezi Árpád kezét; erőt merítsen a mindössze hét lelket számláló magyarigeni református gyülekezet tántoríthatatlan lelkésze, Gudor Botond szavaiból; megcsodálja a Hátszegi-medence román tengerében, Fehérvízen egyedüli magyarként dacoló Mara Ernő virágzó gazdaságát; elhallgassa a Hátszegen élő, nyugdíjasként a hétvégeken és a nyári szünetekben magyar iskolát szervező Rónai Rózsikát, a több- nemzetiségű szepességi arisztokratát, Zwilling Astridot; elbeszélgessen Molnár Ágotával, aki a Déva melletti, csernakeresztúri székelyek közül utolsóként még Bukovinában született; bátorítsa a csurogi Lukács Istvánt, aki gyilkos tekintetek kereszttüzében gondozza a magyar tömegsírt.
A könyvnek csak egyetlen hiányossága van: ma már nem várható el, hogy mindenki tudja, merre is van Kéménd, Aknaszlatina, Nagyőr vagy éppen Ittebe. Ám ez ne legyen akadály. Már kapható magyar helységnevekkel feltüntetett Kárpát-medencei autóstérkép.
Mozdulni kellene végre, s fásult lelkünkről talán a rárakódott avar is lerázódik. Margittai Gábor kitaposta előttünk az utat.
A friss levegőn a gondolatok is letisztulnak. A könyvnek nem feladata, hogy megoldást találjon a határon túli magyarság gondjaira. A sorok közül itt-ott mégis kitör egy-egy elképzelés. Mivel már rég nincs, a mennyiségre alapozó szemlélet, a zajos kardcsörtetés, a ki- vagy áttelepítés sehová sem vezet – a minőségre kell helyezni a hangsúlyt. A testbe lelket öntő tanár és iskola kellene minél több a szórványba. Közös, hihető és őszinte jövő. Anyaországi szerepvállalás, s nemcsak úgy, mint eddig, közvetlen támogatások formájában, hanem az érintkezés ezernyi csatornáját kiépítve.
De itt álljunk meg, ne ragadtassuk el magunkat! Először ismerjük, értsük meg – és olvassuk el – a Külső magyarokat. Majd véssük eszünkbe: a Kárpátok gyűrűje magyar pillér nélkül sem omlik össze.