A lélek művelése szenved kárt

A Parlament kupolacsarnokában március 15. alkalmából idén is kiosztották a legnagyobb elismerésnek számító Kossuth-díjat, amelyet ezúttal huszonketten vehettek át. Lapunk két díjazottal, Szőnyi Erzsébet zeneszerzővel és a környezetvédelemben is aktív festőművész-író Karátson Gáborral beszélgetett.

Szőnyi Erzsébet zeneszerző elmondta: meglepte őt, hogy neki ítélték a Kossuth-díjat, s nagyon örült neki, hogy megérhette, hiszen, mint fogalmazott, számos elismerést kapott már, a kultúra szempontjából azonban a Kossuth-díj az igazi kitüntetés. A magyar zenei élet helyzetéről szólva hangsúlyozta: hazánk előkelő helyet tölt be a világban, most azonban az a feladatunk, hogy ezt megőrizzük és továbbfejlesszük, mert nagy baj lenne, ha elvesztenénk azt, amit idáig megszereztünk. Szőnyi Erzsébet lapunknak a zenészutánpótlás-nevelésről is beszélt. Kifejtette: nem lennének problémák, ha a fiatalok megkapnák a megfelelő segítséget ahhoz, hogy kibontakozhasson a tehetségük, ennek azonban legfontosabb feltétele, hogy az iskolai zeneoktatás megfelelő hangsúlyt kapjon. Arra a kérdésünkre, lát-e reményt a lecsökkentett iskolai ének-zene órák visszaállítására, azt felelte: nem ő lenne, ha nem reménykedne. Azt hiszem, egy idő múlva be fogják azt látni az illetékes szervek, hogy vissza kell állítani a művészeti nevelés rangját, mert a technika elragadja a fiatalokat, és éppen a lélek művelése szenved kárt ezekben az időkben – fogalmazott.
Karátson Gábor festőművész és író arról beszélt, hogy egy kitüntetéssel mindig vegyes érzések járnak együtt. Mosonyi Emil kitüntetése, ami – mint fogalmazott – elég nagy botrány, s neki is megkeserítette ezt az egyébként örvendetes eseményt. Tépelődött is egy ideig, hogy egyáltalán eljöjjön-e, de aztán úgy döntött, hogy szembe kell nézni a valósággal. Karátson Gábor kifejtette: Sólyom Lászlóhoz hasonlóan ő is részt vett a Duna-mozgalomban, így megértette az államfő rossz érzéseit a nagymarosi vízlépcső tervezésében részt vevő vízépítő mérnök díjazásával kapcsolatban. A művész, aki alkotói pályafutása mellett a környezetvédelemmel is foglalkozik, ennek kapcsán kitért annak jövőjére is. Két reménye van: az egyik azokban, akik már elkezdtek cselekedni – és őt a jó szerencse ilyenek közzé sorolta –, a másik pedig a Jóistenben és az emberekben. Mint mondta, régóta élünk már ezen a Földön, és soha nem voltunk olyanok, mint amilyenek az utóbbi kétszáz évben lettünk. Abban bízik, hogy az a tudattalan erő, ami régen éltette az emberek és természet együttélését, újra feltámad, és mint a népmesében a táltos ló – ami egy csúnya ló volt a szemétdombon – megrázzuk magunkat és megváltozunk.