Vészkiáltás a megmaradásért

Ennyire kemény művet talán még nem is látott-hallott a magyar közönség. Az Árpád népe kapcsán sok mindenről lehet vitázni, egyről azonban nem: a magyarság talán legalapvetőbb, ma is fennálló problémájával szembesít minket, a megalkuvással, ami az idegen érdekek szolgálatába és ezzel a pusztulás felé hajszolja az országot.

Kemény vádirat – így jellemezte az Árpád népét Szörényi Levente, azt azonban senki sem hitte volna, hogy ennyire letaglózza az embert a szembesítés. A darab vészkiáltás a magyarság szellemi megmaradásáért, amely az ezer éve tartó folyamatos megalkuvások, az idegen érdekek szolgálata miatt került identitásválságba és a pusztulás szélére. Erre valóban ideális operatémát kínál a Szent István halála utáni káosz, az idegen jöttmentek, a németek sanyargatásai, a táltosokat lecserélő, magyarul nem beszélő papok, az ez ellen lázadozó nép és a velük kényszerből, kompromisszumból, meggyőződésből vagy árulásból szembehelyezkedő András király, aki a nemzet érdekei elé helyezi a királyi koronát, a pápa és a császár elvárásait.
Darázsfészek ez a korszak, ezer év távlatából, hiányos tudásunkkal, a már akkor is manipulált történetírás következtében nehéz ítéletet mondani bárkiről is, hiszen kétségtelenül túl nagy volt a nyomás a keresztény Európa felől, ugyanakkor az is igaz, a hittérítést sokan valóban csak ürügynek használták fel hódító szándékaik érdekében. Még a kétségtelenül nagy formátumú István király is sokszor a környezete kiszolgáltatottjává vált, sem Imrét, sem Vászolyt nem tudta megmenteni, Andrást, Leventét és Bélát is csak figyelmeztethette, hogy meneküljenek, védelmet nem nyújthatott nekik. András megalkuvását azonban példaként lehet állítani a mai világban, ahol azóta is rengeteg az idegen érdek, a magyart magyar ellen hangoló, hitványoknak tapsoló, árokásó, áruló, hogy a rockopera szavaival éljünk. Az Árpád népe nem a kereszténység felvétele ellen szól, mint ahogy Vatáék is elismerik, tudják helyüket a kereszt alatt. Sokkal inkább a hagyományok, a gyökerek, az identitás megőrzéséről mint a megmaradás egyetlen kulcsáról, amit a végszót kimondó Árpád vezér nyomatékosít.
Kemény az üzenet és a megfogalmazás. Ennek esik áldozatául egy kicsit a zenei szövet is, végig forr az indulat, pattanásig feszülnek az idegek, mindenki egymás szavába vág. Meglehetősen kevés a lírai rész, még az imák elcsendesülő hangulatát is a gyötrő önvád kiáltásainak sora szakítja meg, noha a darab egyébként tele van eredeti ötletekkel, igazi gyöngyszemekkel. Csak ezek leginkább az átvezető hangszeres részekben bújnak meg, s a hangulatot meghatározó folyamatos feszültség miatt az énekszólamokba csak egy-egy sor jut belőle. Kevés a klasszikus értelemben vett dal, az operai „ária”, a cselekményt, a szembenállást és a vitát a folyamatos, énekelt párbeszédek, a „recitativók” éltetik, és ez nagyon igénybe veszi a hallgatóság fülét-figyelmét egyaránt. Az egyetlen igazi szerelmi szál is másodlagos, Levente és Rasdi csak egy duett erejéig talál egymásra a darab végén, s az is rövid úton tragédiába torkollik. Ez a duett a darab zenei csúcspontja.
Az Andrást megformáló Kiss B. Attila hangját igencsak igénybe vette az előadás, szinte végig a forte és a fortissimo között váltogat, néha pedig szívesen hallgattunk volna tőle egy-egy elcsendesültebb dalt, amelyben megcsillogtathatta volna énekhangja másik oldalát. A két női karakter is kemény, pedig hangszínük alapján egy-egy lágyabb rész nőiességüket is kiemelhette volna. Újhelyi Kinga Rasdi szerepében nagy felfedezés. Nehéz a szerepe, nagy próbának teszi ki mind a hangját, mind előadói készségét, s mindkettőben remekel. Kiss B. Attila operaénekesi múltja és Feke Pál rockosabb hangja látványos kontrasztot teremthetett volna a két gondolkodásmód között, erre azonban nem került sor, hiszen András talán még keményebb hangot ütött meg állandó kétségei és lelkiismeret-furdalása miatt, mint a „pogány” Levente. Az énekesek egytől egyig nagyszerű teljesítményt nyújtottak, pedig sem intonációban, sem hangvételben nem könnyű az Árpád népe. Igazi kortárs opera, amely a disszonanciát sem mellőzi, és nincsenek benne könnyen énekelhető klisék. Itt minden hangért meg kell küzdeni.
Embert próbáló ez a darab, tömény és provokatív. Keménysége aktualitásában szembetűnő. Szörényi Levente üzent vele. Rajtunk múlik, hogy megfogadjuk-e Árpád tanácsát, és hagyományainkra támaszkodunk, összefogunk, vagy folytatjuk az ezer éve tartó megalkuvást, de akkor senki sem ment meg bennünket a pusztulástól.
(Szörényi Levente: Árpád népe – ősbemutató. Papp László Budapest Sportaréna, március 28., 19.30.)