Az események titkos története

A kulturális újságírók évek óta azzal ostorozzák a magyar alkotóművészeket, hogy műveikben nemigen állítanak méltó emléket ’56-nak. Azonban az, hogy nem születik, nem született a huszadik századi magyar forradalomról elegendő s kiugróan színvonalas alkotás, nem teljesen igaz. Születtek, születnek is ilyen művek, de nem kerültek, máig nem kerülnek az őket megillető helyre.

Szabados György Az események titkos története című zenedarabját – mely a rendszerváltás után, 1997-ben CD-n megjelent, s idén szeptemberben újra bemutatják a debreceni Kölcsey Ferenc Művelődési Központban – még a nyolcvanas évek elején különös módon állami megrendelésre írta, s a Pesti Vigadóban Grencsó Istvánnal, Dresch Mihállyal és Kobzos Kiss Tamással be is mutatták.
– Hogyan kapott annak idején megrendelést az ’56-ot megörökítő zenedarabra egy erősen ellenérdekelt politikai rendszerben?
– A Magyar Rádió zenei szerkesztőjétől, Csiba Lajostól tudtam meg, hogy a három T közül sokáig a tiltott kategóriába tartoztam, s bár később, úgy 1982 körül, a középső T-be kerültem, hiába készültek zenei felvételeim, ezeket nem játszották le. Mostanában előkerültek olyan szalagok és egy lista a Magyar Rádió archívumából, amelyekről nem is tudtam, hogy léteznek. Letiltott zenéim, felvételeim listája. A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején, amikor már látszott, hogy a hatalmon lévők nem tudják tovább fenntartani sem gazdasági, sem más szempontból hatalmukat, ezt a természetellenes, együgyű és gyilkos léthazugságot, amelyben az országot tartották – sajnos a Nyugat segítségével –, elsőként összecsapott az aczéli és egy nemzetibb, Pozsgay nevével fémjelezhető kultúrpolitikai vonulat. Egy belső vizsgálat eredményeképpen így én is a tiltott kategóriából a tűrtbe kerültem át, időnként kaptam megrendeléseket, olykor hallható voltam a rádióban.
– Tudta a megrendelő, miről énekel a darabban Kobzos Kiss Tamás?
– Eredetileg nem tudta. Kevesen látják meg ma is, hogy ez a nyomorult korszak milyen „hozzá méltó” művészi stílusokat szült. Hiszen ’56-ról tilos volt még beszélni is. Magam már évtizedek óta foglalkoztam a zongorahang preparálásával, hiszen akkor az egész magyar társadalom „preparált” volt. Kézenfekvő volt, hogy a darab szövege – műfaját tekintve históriás ének – is preparált legyen. A szöveg magánhangzóinak rendjét átkomponáltam, így új, úgynevezett metanyelv született, amely titkon elmesélte a valóságot és a forradalom dicsőségét. Én ezt komoly dolognak tartom. Ezzel szemben ma jobbára valami következményes komolytalanság tartja magát a kor autentikus kifejezésének, s ez maga a kollaboráns árulás. Nemcsak a közösségnek, hanem a szenvedő tiszta embernek, a megélt sorsnak és egy időtlen történelmi esemény magasztosságának a kisszerű elárulása. Amikor bemutattuk a művet, sokan így is megértették, s bizonyára a káderek is megtudták. Nem is ért meg többet három előadásnál. A forradalom harmincadik évfordulóján, 1986-ban a néhai Kassák-klubban is csak zárt körben tudtuk előadni.
– Hogyan vészelte át azokat az éveket, amikor semmilyen nyilvános zenei tevékenységgel nem foglalkozhatott?
– Azok is nagyon hasznos évek voltak. Akkor – még a hatvanas években – találtam rá arra, amit úgy nevezek: kozmikus hangzás. Vettem egy magnót és egy mikrofont. Egy kis pokróccal letakartam a zongorámat, és a pedált lenyomva a zongorahúrokat kézzel és különféle eszközökkel szólaltattam meg. Így nemcsak a megszokott hangok csendültek fel, hanem az összes felhang is, s ez organikus térhangzást adott.
– A rendszerváltás után sokan gondolták, hogy végre minden a helyére kerül…
– Miről írjon egy „hipermai” zeneszerző, aki nem tudja, mi az, hogy áldozathozatal, vagy mi az, hogy nemzet, mi az, hogy kultusz, kultúra, azt sem tudja talán, mi a mély szerelem? Vagy mi az erkölcsiség? Az utóbbin azt értem, hogy bárki: egy pék, egy kertész, egy politikus, egy művész elvégzi-e valóban a feladatát. Ugyanúgy, mint a gravitáció, a napsütés, vagy a kút, amely tiszta vizet ad. Mert ma a legtöbben nem végzik el. És nem is érzik, hogy ez baj. De nem is csak ezekről a súlyos hiányokról van szó, hanem például a középpontját vesztett gondolkodásról is. Elsősorban a Teremtőhöz való viszonyról, de a magunk bölcsességéről is. A középpontról, ahol én állok. Arról, hogy velem mi van, nem lehet Indiából vagy Amerikából beszélni, csakis innen, Magyarországról. Ezért sem tetszik például a new age gondolkodása. Hiszen szükségszerű, hogy az életnek helyi, személyes és nemzeti identitásbeli jellege van.
– A nyolcvanas évek alkotói ezt még meg is mutatták, aztán jött valamiféle szellemi művilág, amiben mintha külsőségei ellenére az ötvenes évek világa élne tovább.
– Igen, ma is akadnak, akik az Antarktiszon akarnak kaktuszt termeszteni. Akiknek nem elég jó ez a teremtett világ, újat akarnak kitalálni, műmagokról termeszteni, a múltat meg végképp eltörölni. De ez nem fog menni, a valóság előbb-utóbb lerúgja magáról, amit megpróbálnak fölé ügyeskedni. A világot fenntartani csak megértve lehet, és viszont. Ez sokkal nagyszabásúbb feladat, és nem fából vaskarika. De a beteg gondolat mögött most is ott a hatalom. A magyar szellemiség a nyelv szellemét követve mindig egységben gondolkodott. Aki most is így gondolkodik, azt érzi, hogy ebben a mai térben, mai atmoszférában nincsen esélye. Ez húzódik meg a magyar passzivitás mélyén is. Amit oly nehéz volt nekem is megértenem.
– Nem egyszerű az évszázadokon át a gyökerekig visszakövetni, miképp jutottunk idáig. Főként a periférián ma is élnek hiteles alkotók, gondolkodók, tudósok, akik jó irányba befolyásolhatnák szellemi folyamatainkat. Mit tehetne ezért a magyar kultúrpolitika?
– Sok múlik a személyeken és a kultúra, a szellem munkásain. Egy Klebelsberg Kunó kellene például, aki a kultúra létfeltételeit újra megteremtené.
– És Karácsony Sándor.
– A kettő együtt kell. Nagy szükség lenne olyan kultúrpolitikusra, aki a magyar kultúra beavatottja, és aki képes küzdeni, személyes áldozatot hozni érte. Kormányok jönnek, mennek, de egy kultúra valós dimenziója, valós fundamentuma az időtlenség, az öröklét. Másképp nem működhet. A magyar szellemet, amely a magyar kultúrában él, és abban érzi jól magát, és amely a maga szemüvegén ma is tökéletesen át tudja látni az egész világot, nem érdekli, ki van kormányon, hanem hogy ki miképp szolgálja az eleven magyar géniuszt. És ez a két szerepkör nem felcserélhető. A magyar szellem és a magyar kultúra szenvedéstörténete akkor vehet végre kedvező fordulatot, ha a politikai végrehajtó erők nem kontraszelektíve választódnak ki. Minden ezen múlik.