Búcsú Balkay Gézától

Különös irodalmi est volt egy budai csehóban a XX. század utolsó karácsonyán. Jászai-díjas színészünk zenész fivérével Ady-, Karinthy- és József Attila-verseket szavalt, dalolt a többségében törzsközönségnek. A műsorról hangfelvétel készült – Kosztolányi Dezső varázslatos költeményét, a Hajnali részegséget is megőrizve. A Logodi utca fölött már évtizedek óta nem látni csillagos égboltot, és a színészt már soha többé nem halljuk beszélni. Balkay Géza április 3-án meghalt.
„Ötven, jaj, ötven éve – szívem visszadöbben – halottjaim is itt-ott, egyre többen – már ötven éve tündököl fölöttem ez a sok élő, fényes égi szomszéd, ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét” – szól hozzánk a kazettáról Kosztolányi, Géza gordonkahangján. Ő is itt lakott, született és élt, utolsó napjáig a Vár lábánál, ahol egykor Márai is koptatta az utcakövet. Utolsó terveként arra készült, hogy április 11-én az író Mikó utcai szobránál fog szavalni a születésnapi ünnepségen. Nem maradt rá se ideje, se ereje.
Ötvenhárom esztendőt kapott az élettől – szokás mondani, de ő biztosan többet kapott. Úgy gazdálkodott vele, ahogy tudott, ahogyan akart. Így is megdöbbentően sokat játszott, még a nagy szerepei felsorolása sem fér ide. Négy évet dolgozott a Nemzeti Színházban, tizenkét évig volt a Katona József Színház tagja, két-két évadon át játszott Kaposváron és Szolnokon. Emlékezetes filmekben láthattuk. Nagyon fiatalon elnyerte a legnagyobb szakmai elismerést és Latinovits Zoltán figyelmét kiugró tehetsége iránt. Ő már akkor kreatív művész volt, amikor ez még nem volt divat, cserébe az effajta ember sorsával, megvertségével és gyengeségeivel. És hozzá azzal a tragédiával, ami az elmúlt egy-másfél évtizedben történt körülötte, a színházi életünkben. Amit a nyereségvágy és a bugris kultúra művelt a szent magyar színészettel.
Nincs tehát abban semmi különös és érthetetlen, hogy Balkay félrehúzódott, és az utolsó éveiben egy pesti stúdiószínházban játszott és rendezett „nem időszerű” darabokat, s közben tanított fiatalokat a színészmesterségre. Legutolsó megvalósult munkája a Liliom volt Molnár Ferenctől, aki – megint csak Kosztolányi Dezsőt idézve – „diadalra vitte a lírát és az egyszerűséget, s az ügyes és kevésbé ügyes mesteremberek világában régi jogaihoz juttatta a szépséget és a hallgatást”.
Géza is ezt csinálta. Egyre betegebben és gyengébben érte az utolsó csapás, édesanyja elvesztése. Már várta a finálét. Szembenézett vele, felkészült rá. Óhaját híven teljesítette segítő társa: földi maradványait a hét végén kedves, meghitt helyén, a város ricsajától félrevonulva, református lelki gondozója, tanítványai és legközelebbi hozzátartozói, színészbarátai csendes részvétével bocsátották utolsó útjára.