Beszédes arcok néznek ránk fájdalomtól eltorzult arccal, kétségbeesetten, szomorúan vagy éppen reménykedően Marosi Antal képeiről. Gyermekek, akik háborúra születtek, akiknek lerombolták az otthonát. Asszonyok, akik gyászolnak, akiknek arcára égett a fájdalom. Oda vezetnek, hol a fájdalom kövei hevernek a földön, ahol tankokkal takarítják ki az utcát. Itt senki sem élvez elsőbbséget: a mentős és az inkubátorban fekvő beteg csecsemő két órája aszalódik a határon, hogy átjuthasson egy izraeli kórházba, ami az életet jelentheti. Miközben a hírek az öngyilkos merényletektől hangosak, az izraeli–palesztin konfliktus másik oldalát is meg kell ismernünk. A fotók között Zánkán táborozó palesztin gyermekek rajzait is megmutatták. Beszédesek ezek is, olyan világról árulkodnak, amely egyszerre hordozza a megaláztatást, az elnyomatást, de a reményt is, az örök küzdelmet egy jobb világért.
Nem kérdés, hogy egy ilyen magas művészi színvonalú fotósorozatnak, amely ráadásul társadalmi üzenetet is hordoz, helye van a kiállítótermekben, a fotóalbumok között, úgy látszik, hazánkban erre csak a magánszféra áldoz. Marosi Antal erre a kiállításra, illetve az ennek az anyagából tervezett albumra benyújtott pályázatát a Nemzeti Kulturális Alap és a főváros Közművelődési és Tudományos Alapja is elutasította.
origo.hu
Tömegkarambol az M7-esen Székesfehérvárnál
