A többi már az Isten dolga

Évtizedes szünet után nemrégiben újra színpadon láthatta a debreceni operabarát közönség régi kedvencét, Varga Magdát. A 84 éves művésznő családi tragédia után, barátai unszolására szánta rá magát, hogy Carmen és Azucéna alakját újra magára öltse, és csodával határos módon megőrzött, telten zengő hangjával régi tisztelőit újra megörvendeztesse.

Varga Magda meglepte közönségét, hiszen azt, hogy ilyen elemi erővel ad elő verseket, eddig nem sokan tudták. A kitűnő dramaturgiai érzékkel maga által szerkesztett műsor azonban ebből a rejtekező képességből is fel-felvillantott.
– Nagyon komolyan vettem a próbákat és a felkészülést – mondja a művésznő a koncertet követő beszélgetésünkön. – Két hónapig gyakoroltam egyfolytában, egyik próbáról a másikra alakult, változott a műsor. Sokat tipródtam azon, mit válasszak Bizet-től, Schuberttől vagy éppen Verditől. Amikor sikerült kiizzadni magamból azt a műsortervet, amit jónak éreztem, sikerült olyan szinten formába hozni magam, amit elfogadhatónak ítéltem, megnyugodtam: minden tőlem telhetőt megtettem, a többi Isten dolga.
Izgalomnak a koncert napján valóban nyoma sem volt Varga Magdán: a színpadon újra az operakirálynő volt jelen, képes volt felidézni a művésznő hatvanas–hetvenes évekbeli fénykorát, benne legnagyobb alakítását, a Carment.
A Bizet-darab Varga Magda főszereplésével évekig szerepelt a Csokonai Színház repertoárján, és minden évadban telt házakat vonzott. Amint a művésznő mondja: ennek az lehetett az oka, hogy nagyon közel érezte magához Bizet tehetséges, szenvedélyes, tragikus alkatú cigánylányát, aki ösztöneiben, cselekedeteiben mindig a természet gyermeke maradt. Varga Magda maga is ilyen világban nőtt fel: egy mogyoródi evangélikus lelkész lányaként falusi környezetben született, együtt játszott a gazdák gyermekeivel, velük kóborolt az erdőkben. Ugyanakkor európai műveltségű édesapjától életre szóló útravalót kapott a kultúra legjavából, művészettörténetből, történelemből és különösen zenéből. – A háborúnak komoly szerepe volt abban, hogy operaénekes lettem – mondja Varga Magda. – Akkor még csak két kislányom volt, akik nagyon féltek az óvóhelyen, s úgy nyugtattam meg őket, hogy mindig énekeltem nekik. Az ének másokra is hatott, erőt adott nekik a szenvedések elviseléséhez. Ekkor döbbentem rá: ha Isten tehetséggel ajándékozott meg, akkor nekem dolgom, hogy ezzel éljek. Következett az Állami Népi Együttesben vállalt énekesi státus, majd fellépések a rádióban, ami végül meghozta az áttörést: szerződést kaptam a Csokonai Színházba, s férjemmel és három gyermekemmel – hiszen időközben megszületett a később színésszé lett fiú, Cserhalmi György is – Debrecenbe költöztünk.
És ahogy nagyon sok akkori színész és énekes, Varga Magda is ott ragadt a cívisvárosban, ahova az ötvenes–hatvanas években pezsgő színházi élet csalogatta a fiatal tehetségeket. Ő sem szerződött el soha a Csokonaiból, nem is maradt külföldön, hiába énekelt évekig Olaszországban. Bár nem Debrecenben született, sikereit ott érte el, ottani munkája elismeréseként kapta meg az Érdemes Művész kitüntető címet. Debrecen második és – amint mondja – évről évre kedvesebb otthona lett és maradt, ahol sok év után újra színpadra lépni nemcsak jutalomjáték, de egyenesen ajándék.