Csodagyerekként indult a pályája. Könnyű vagy nehéz volt ez egy nyolcéves kislánynak?
– Azt hiszem, én nagyon boldog gyerek lehettem. Csak a rengeteg nevetésre, szeretetre emlékszem vissza, a sok kirándulásra. Édesapámat fantasztikus humorral áldották meg, édesanyám igazi művészlélek volt. Kiskoromtól fogva mindig volt bennem egy érzés, hogy valami olyat kaptam az Istentől, amit nem adott mindenkinek.
– Emlékszik az első igazi zenei élményére?
– Édesanyám cimbalmozott, ő a Csallóközben született, s ott más lehetőség nem is volt. Csodálatosan játszott, énekelt és kísérte magát. Még hároméves sem voltam, amikor már tucatjával ismertem a magyar nótákat; hogy ebből mi volt a folklór és mi a műzene, azt nem tudtam, de sokat és szép dalokat énekeltünk. Ez volt az első találkozásom a zenével. Édesanyám folyton énekelt, s azt hiszem, nagymértékben hozzájárult ahhoz a kifejezésmódhoz, ahogy én zenélek.
– Miért éppen a zongora lett a hangszere?
– Ha végigtekintek az életemen, minden véletlennek tűnik, de meg vagyok győződve, hogy nincsenek véletlenek. Valaki fentről alakította ilyen szépen. A Csaba utcában laktunk az utolsó házban, és egyszer odaköltözött egy család. Még nagyon kicsi voltam, s mentem én is nézelődni, hogy hozzák a szekrényeket a munkások, s egyszer csak megláttam egy nagy, fekete, furcsa formájú, három lábú bútordarabot. Amikor a helyére tették, a család húsz év körüli lánya elkezdett rajta játszani egy Liszt-rapszódiát. Onnantól kezdve minden délelőtt ott ültem, és hallgattam, ahogy gyakorol. Hatévesen a születésnapomra az volt a kívánságom, hogy az első zongoraórámat akkor vehessem. Gyorsan meg is tanultam zongorázni. Volt egy orvosházaspár szomszédunk, akikhez egyszer látogatóba jött Kardos Magda, aki Aradon tanított zongorát, és Varró Margitot is jól ismerte. Ő vitt el engem Varró Margithoz, aki aztán átadott engem az első pár évre Máté Klári néninek, az első igazi tanárnőmnek.
– Átélte a huszadik század nagy magyar sorsfordulóit. Trianon egész közelről érintette felvidéki származású családját. Hogyan emlékszik vissza a tragédiára?
– Édesapám a Szepességről származott, édesanyám pedig Komárom megyéből, így mindkettejük szülőhelye Szlovákiához került, pontosabban akkor még Csehszlovákiához. Édesapámnak választania kellett, hogy magyar vagy szlovák akar-e lenni. Furcsának találtuk a kérdést, hiszen mi magyarok voltunk.
– Ugorjunk egy kicsit az időben. A második világháború végén Romániába került egy évre. Mi vonzotta oda?
– 1945 tavaszán meghallottam, hogy pár kollégám Romániában koncertezik, és úgy döntöttem, hogy én is megpróbálom. Szegedről egy román katonavonaton utaztam át a határon egy olyan vagonban, amely a fel nem használt bombákat szállította. Először Aradra érkeztem, aztán Temesvár, majd Kolozsvár következett, és valahogy eljutott a hírem Bukarestbe, ahová meg is hívtak. Ott voltam hat hónapig, s nem volt olyan hét, hogy ne lett volna legalább egy koncertem. Az egyik utolsó bukaresti hangversenyemre bejött néhány amerikai vendég, akik a végén azt mondták nekem: a maga helye New Yorkban van, ott igazi karrierje lesz. Ez számomra teljesen elképzelhetetlen volt, hiszen se papírom, se pénzem nem volt. Azt is elmondták ugyanakkor, hogy ők mindent elintéznek, de az oroszok által megszállt területeken nem tehetnek semmit, először valahogy el kell jutnom Párizsba. Már Magyarországra visszamenni is nagyon körülményes volt papírok nélkül. Egy embercsempész vitt át a határon. Pesten egyetlen célom volt: Párizsba menni. Csak ehhez meg kellett szerezni az útlevelet. Augusztustól november végéig mindennap reggeltől az esti irodazárásig sorbaálltam, s egyik helyről a másikra küldtek. Olyan periódus volt ez, ami idegileg is kikészített, és még zongorához sem tudtam ülni. Egyik nap egy ismerősöm örvendezve lebegtette előttem a francia vízumát, kiderült, hogy egyszerűen egy párizsi zongoraversenyre iratkozott fel. Én is megpróbáltam. Ötvenkettedikként vettek fel a listára, s ennyien persze nem kaphattunk vízumot, ezért selejtezőt tartottak a verseny anyagából. A darabok többségét nem is ismertem, a kezem használhatatlanná vált, hónapok óta nem gyakoroltam, ennek ellenére bekerültem az első tizenkettőbe, és megkaptam a vízumot. Reggel érkeztünk Párizsba. Leszálltam a vonatról, körülnéztem, és azt mondtam: nem megyek én New Yorkba, hanem itt maradok. Máig sem tudom, ki sugallta nekem ezt a gondolatot, hiszen egy szót sem tudtam franciául, senkit nem ismertem Párizsban. A selejtezőn egy kivételével mindanynyiunkat kiszórtak, de volt ott egy francia lány, aki valami díjat is nyert, őneki nagyon megtetszettem. Őt hívták előkelő szalonokba koncertezni, s mindenhová vitt magával engem is, és nagyon sokaknak bemutatott.
– Nehéz volt Párizsban a semmiből új életet kezdeni?
– Kezdettől éreztem, hogy itt a jövőm, itt kell maradnom. Az egyik unokabátyám New Yorkban élt, tőle kértem segítséget. Elküldte a barátai címét, akik kézről kézre adtak, s attól kezdve mindig akadt valaki, aki be akart mutatni az ismerőseinek, így szép lassan megismerkedtem a párizsi elittel. Egy ilyen meghíváson ismerkedtem meg Rubinsteinnel. Így hallott engem Gabriel Dussurget is, aki később az aix-en-provance-i operafesztivált alapította. Ő lett az első impresszárióm, koncerteket rendezett nekem Párizsban, s ő intézte el, hogy a londoni BBC-nek is bemutatkozzam. Először összeismertetett egy londoni impresszárióval, akinek köszönhetően beindult a nemzetközi karrierem, a következő huszonöt évben rengeteget léptem fel Londonban, szerte a világban, Európában, Afrikában, Iránban.
– Ennyi Párizsban töltött év után is kitűnően beszél magyarul. Könnyű volt magyarnak megmaradni?
– Igen, hiszen büszkék lehetünk magyarságunkra. Amit mi képviselünk, magába foglalja az egész nyugati kultúrát. Két olyan ország van, amely a legjobb zenészeket adja: Magyarország és Csehország. Egy lengyel növendékemmel sokat beszélgettünk arról, hogyan is tanítanak az emberek. Úgy, hogy a tanár elképzelését hajszálpontosan le kell a növendéknek utánoznia. Ez olyan, mintha az ember papagájokat tanítana beszélni. Éppen csak zenéről nincs szó. Azt mondja erre a lengyel növendékem, hogy mi is így tanítunk, mert produkálnunk kell a versenygyőzteseket, különben nem lennének növendékeink. Ezek a fiatalok rendkívül éretten zongoráznak, mint egy nagyon tapasztalt, hiszen nem azt játsszák, amit éreznek, hanem amit beléjük diktáltak. Nagyszerűen zongoráznak, mert akár napi 12 órát gyakorolnak. Aztán amikor magukra maradnak egy darabbal, semmire nem jutnak. Jött hozzám egyszer egy fiatal lány, elhozott nekem egy Brahms-Intermezzót, nagyszerűen adta elő, nem is volt már mit tanítani rajta, de adtam neki egy egyszerű Mozart-szonátát, és még az alapvető ritmusokat is alig bírta leolvasni. Semmit nem tudott vele csinálni. Varró Margit idézte mindig Szókratészt: az a jó tanár, aki feleslegessé teszi saját magát. A jó tanár tehát annyit ad, hogy a növendék önállóvá válhasson, és így azt tudja játszani, amit érez.
– Párizsban a koncertezés mellett sokat tanított, rengeteg magyar is megfordult önnél. Milyennek látja a mai fiatalokat?
– Ma is gyakran eljönnek hozzám a magyar fiatalok vizsgák, diplomák, koncertek előtt segítséget kérni. Nagyon tehetségesek, szorgalmasak, elégedett vagyok velük. Mesterkurzusokat is tartok, most is lesz egy kurzus Tamásiban, amit Ábrahám Mariann szervez, aki maga is kitűnő tanár.
origo.hu
Majdnem belehalt egy idős ember egy brutális támadásba - egy budapesti buszról rángatták le
