Nem tart attól, hogy A künde című könyvét magyarkodónak tartják „mértékadó” irodalmárok, s emiatt kiakolbólítják a kánonból?
– Nem fog sikerülni, ugyanis nem vagyok benne a kánonban, de a nehézségekkel számoltam. Soha nem azt írtam, amit elvártak. Ma a történelmi tematikájú műveket – a XX. századi történelem kivételével – okvetlenül jobboldaliként definiálják. Ki jogosította fel a különböző fórumokat, irodalmárokat, hogy bizonyos témákat kisajátítsanak? Régi vágyam volt, hogy történelmi regényt írjak. Azt gondolom, a témaválasztás ideológiafüggetlen. Nem is tudom értelmezni, mit jelent jobboldalian írni vagy olvasni egy regényt. Az esztétizáló látásmódot meg baloldaliként könyvelték el, s ehhez megfelelő terminológiát importáltak, amely szülőföldjén már rég lecsengett. Ha baloldali írót esztétikai szempontok alapján kritizálsz, az ma szélsőjobboldalinak számít. Európában elképzelhetetlen, hogy bizonyos szerzőket nem lehet bírálni. Ugyanakkor a jobboldalon is sokszor árulónak tartják azt, aki építő kritikával akarja jobbítani a „saját oldalát”. Arany gondolata, hogy a hazafiasság nem menti a művet, ha az nincs jól megírva. A jobboldal hibázott, amikor nem nevelt ki olyan szakmai értelmiséget, amely felvenné a versenyt a „mértékadó” irodalmárokkal.
– A mai magyar prózairodalomból jószerivel hiányzik az őstörténet feldolgozása. Lejárt volna a mítoszok ideje?
– Csak hazánkban divat szégyellni a nemzeti mítoszokat. Másutt reneszánszukat élik e sztorik. Népszerű példa A Gyűrűk Ura, vagy ott az Artúr király, amelyre a brit nemzettudat épült… Mi meg puszta ideológiából tegyünk úgy, mintha nem volnának meséink? E történeteknek nem az igazságértékük a fontos, hanem ami rájuk épül: a szellemiség, a „népi tudalom”. Közép-franciaországi kisvárosban mesélte egy hölgy, hogy náluk még mindig az járja: ha vágottszemű gyermek születik, annak magyar ősei voltak… A mi mítoszainkat hagyományozzák ezer év elteltével! Dacból is vállaltam az őstörténeti témát. Biztosan lesz olvasóréteg, amelyik szívesebben veszi kézbe a könyvet, de hangsúlyozom, járatlan úton indultam el (nem Anonymus nyomán például), és nem felel meg elvárásoknak a regény. Írtam már arab, zsidó mítoszról, sőt mítosz előtti mítoszról is, úgy érzem, így még inkább fel voltam jogosítva arra, hogy itthon is körülnézzek.
– Miért éppen az államalapítás előtti korszakot választotta?
– Szemembe ötlött egy latin mondat, amely a könyv mottója lett: a bajorok orvul tőrbe csalták – lakomára hívták – Kurszán kündét, és megölték őt. Tudtam, e két sorban benne van a regény témája: a kettős fejedelemséget hogyan váltotta fel Árpád egyeduralma. Erről az időszakról jóformán annyi információval rendelkezünk, amennyit idegenek írtak rólunk, az meg nem éppen a szebbik oldal…
– Műve inkább modern áltörténelmi regény krimiszerű fordulatokkal. Mégis népünk hiteles képe is megrajzolódik – a hatalmi viszonyoktól a rítusokon át a tárgyi környezetig.
– Szerénytelennek tűnhet, de amit az akkori magyar történelemről tudni lehet, azt megpróbáltam beemelni. A történet indítása tényeken alapul: XII. János pápa megkoronázta Ottót, de az újdonsült császár még haza sem ért, a pápa már küldöttséget menesztett Taksonyhoz: keresztelkedjen meg Rómában, így Ottó vetélytársa lesz, nem hűbérese. A követeket azonban elfogták Ottó emberei. Ez indította el fantáziámat: ha a hivatalos delegáció nem ért célhoz, miért ne küldhetett volna a pápa titkos küldöttséget is a magyarokhoz?
– A küldetés kifejezésnek ennél mélyebb értelme is van a regényben.
– A főszereplőben, Pannóniai Stephanus Sankt Gallen-i barátban olyan figurát igyekeztem megrajzolni, aki elkényelmesedett, jól érzi magát ott, ahol van. Derült égből villámcsapás a küldetése a magyarokhoz. Ki kell lépnie a kolostori falakon túli világba, ráadásul a pogányok földjére indul. Misztikus értelemben vett küldetésről is szó van: Stephanus vállalja azt a szerepet, hogy szembesítse a keresett népet saját állapotával, bár végig ott él benne a kétely: kevés ő a változásokhoz. De nem is az a fontos, ő mit hisz magáról, inkább hogy mások mit látnak bele az ő személyébe: Keve a törzsszövetség megerősítését, a kettős fejedelemség feltámasztását, Géza pedig a Nyugat és a Kelet közti kapcsot.
– A szerzetes-kündének változik a küldetéshez való viszonya… Az ön dilemmái is megfogalmazódnak általa?
– Nem akartam tudatosan rájátszani, de az én sorsom is: kiszakadni valahonnan, és új életet kezdeni. A történelem kibillentett a helyemről, amikor ’91-ben feleségemmel elhagytuk a Délvidéket a háború miatt, de vissza is billentett a személyes történelmi szintre. Október 6-án jöttem át azzal, hogy egy hónapig maradok, de október közepén Milosevics törvényt hozott, hogy az országot csak katonai engedéllyel lehet elhagyni. Csapdába kerültem: nem mehettem vissza. 2000-ben jutottam állampolgársághoz és útlevélhez. Nem tudtam kijutni a frankfurti könyvvásárra sem, pedig akkor jelent meg első regényem németül.
– Nem gondolja, hogy művét kulcsregényként olvassák, hogy aktuálpolitikát fedeznek fel benne?
– Nem volt szándékom kulcsregényt írni, de előfordulhat, hogy akként olvassák. Ez befogadói döntés. Az ember független értelmiségiként legszívesebben nem csatlakozna sehová se, de akkor mégsem őszinte. Szerintem egy író nem állhat ki pártok mellett, mert azok alapvetően pragmatikusak. De kiállhat eszmék, erkölcsi értékek, sőt bizonyos akciók mellett is.
– A regényben átokkór betegítette meg a magyarokat. E nyavalya valóban gyógyíthatatlan?
– Vannak korok, amikor egy népre az akarat, a lendület jellemző. Ilyen volt nálunk a reformkor. Máskor az érzékelhető, hogy a nép el van tespedve. A kettős állampolgárság megszavazása például nem politikai kérdés volt, hanem erkölcsi. Előttem senki ne mentegesse magát, hogy azért nem ment el szavazni, mert azzal Orbán Viktort támogatja. Akárki kezdeményezte volna, én akkor is megszavazom. Az az érzésem, a magyar társadalom mélyaltatott állapotban van, bármit meg lehetne tenni velünk. S mindez akkor következik be, amikor egy nép elveszíti szakrális gyökereit. Az elmúlt néhány évtized kiölte a magyar emberekből – nem a templomba járást, nem a hitet – a metafizikai érzékenységet.
– Ön szerint nem tudunk változtatni köztes állapotunkon?
– Amikor A künde keletkezett, nagyon keserű voltam. 2004. december 5-én könnyű volt annak nemmel szavazni, aki életében nem látott határon túli magyart. Én tudtam, mit éreznek odaát. Nekem másnap haza kellett mennem apámékhoz. A regényben azt terveztem, hogy a Nyugatról jött szerzetes megtalálja Kurszán elveszett népét Keleten, hogy tartozhasson valahová. De a népszavazás eredménye befolyásolta a könyv befejezését: nem volt kedvem a happy endhez. A főhős olyan sorsra jutott, ahogy én is éreztem magam: két világ közt sehova se tartozónak. Katarzis nélkül nincs kiút. Kell történnie valaminek, lehet, hogy nem helyi szinten, hanem kontinentálisan vagy globálisan, de sokáig így nem mehet tovább.
– A hiány is rádöbbenthet a hovatartozásra. Ön hazatalált?
– Odaát mondjuk liberális ember voltam. Vallom, hogy egyik nép se különb és nem is alantasabb a másiknál. Hoztam magammal identitást, származást. Amikor valakit megbántanak identitásában, akkor az felerősödik. Mi is le lettünk jugózva Magyarországon, átmentünk ezen a tűzkeresztségen. Egy idő után az ember elgondolkodik, miért akar más lenni, mint ami.
origo.hu
Jön a lehűlés, nulla fok is lehet!
