Negyven éve ad otthont a hazai képzőművészet művelőinek a hajdúböszörményi művésztelep, többnyire azzal a be is teljesített céllal, hogy a legjobb alkotókat tudhassák a résztvevők között. A hajdúvárosban rendezett alkotótáboroknak emellett van egy, az „átkosban” nyíltan nem vállalhatott, ám annál fontosabb célja is. Fórumot teremteni arra, hogy a trianoni határok által elszakított területeken élő magyar művészek találkozhassanak, szabadon beszélgethessenek, határon túliak és inneniek inspiratív miliőben oszthassák meg egymással művészeti elképzeléseiket, gondolataikat közéletről, politikáról – tudjuk meg Magyar József budapesti festőművésztől, aki éppen Magyar László ungvári, Puha Ferenc budapesti és Hascsák József kassai kollégájával cserél eszmét az őket izgató kérdésekről egy korsó sör mellett az akciófestészet után.
Aztán a szervezőre, Marczin Istvánra terelődik a beszélgetés, aki 1993 óta lelke a művésztelepnek, meg Szegediné Kupás Csillára, aki a Sillye Gábor Művelődési Ház munkatársaként tesz meg évek óta mindent azért, hogy a Hajdúböszörménybe látogató művészek alkotó légkört alakíthassanak ki maguk körül. Puha Ferenc azt mondja, hihetetlenül sokat köszönhetnek a Debreceni Egyetem böszörményi intézményének, az óvóképző főiskolának, ahol Marczin István és az általuk éppen dicsért, hullámvonalak lendületéből építkező, kéktónusú képet alkotó Fekete János is tanít. Nagyra értékelik azt is, hogy amióta Marczin István vezeti a művésztelepet, rengeteg kiállításra jutottak el a művésztelepen készült képek Csíkszeredától az általuk igen kedvelt, hatalmas és kiváló kiállítótérrel rendelkező Iglón át Londonig, Belgiumig, Szentendréig, vagy a budai Magyarok Házáig. Ez inspirálja a művészeket, azokat is, akik évek óta visszajárnak – ilyen a résztvevők ötven százaléka – meg a frissen csatlakozó alkotókat is, mint amilyen például az ungvári Magyar László, aki, mint mondja, megtiszeltetésnek vette, hogy idén meghívták.
– Nagyon örülök annak, hogy a határon túli vendégek így értékelik a hajdúböszörményi művésztelepet – mondja Marczin István. – Ez azt igazolja: jó úton járunk, valóban sikerül évről évre a legjobbakat idehozni. Bár nyilvánvalóan nem csak a hivatalos elismerés az alkotók mércéje, de mi nagyon büszkék vagyunk arra, hogy a mostani csapatban több Kossuth-díjas művészt is üdvözölhetünk.
A „hivatalosság” valóban nincs minden résztvevő ínyére. Ez derül ki legalábbis abból a beszélgetésből, ami a néhány nappal korábban lezajlott egynapos nyári akadémia keretében elhangzott előadásokról folyik. Puha Ferenc és Magyar József elismerően szól Szemadán György, Wéber Tibor, Székelyhidi Ágoston és Nyakas Miklós előadásairól. Utóbbi Trianon magyar képzőművészeti életre tett hatását elemezte kritikai éllel, előbbiek pedig a képzőművészetben művészeti értékek mentén kialakult kasztok kártékony voltáról és a köztéri szobrok megrendelései körüli anomáliáról szóltak. Úgy látszott, beszélgetőpartnereim közül senki sem látja helyesnek az állami megrendelések mai gyakorlatát, s úgy vélik, helyesebb lenne, ha az adott közösség közadakozásából születnének köztéri alkotások az ott lakók megelégedésére. Különösen izgalmas kérdésnek mutatkozott egy másik előadáson felvetett gondolat is, ami azt feszegette: szükség lenne a magyar művészek státustörvényére, ami azt is meghatározza, ki is a művész. A különös gondolat alapja az, hogy a képzőművészek jelentős száma úgy érzi: nincs valós érdekképviselete, s így az sem világos, ki lehet a partnere az államnak a képzőművészeket érintő döntések előkészítésekor.
Az alkotómunka és az izgalmas, éjszakába nyúló viták a jövő héten is folytatódnak, hogy aztán mindenki odaadhassa legjobb termését a zsűrinek, megnyílhasson a zárókiállítás, és eldőljön, ki nyeri idén a Káplár Miklós-díjat, s nyitja majd tárlatával jövőre a művésztelepet.
origo.hu
Droggal fizetett a bátorterenyei család a munkásoknak
