Csak az idén, Mozart születésének 250. évfordulója tiszteletére nyitotta meg ismét kapuit operaházként az 1801-ben nyílt teátrum, egyebek mellett a Fidelio ősbemutatójának a helyszíne, a klasszikus zene és az operák hajléka, amely később operett-, majd musicalszínházként működött. A császárváros ez idő szerint harmadik operaháza halhatatlan Wolfgangjának születésnapját, január 27-ét a zeneszerző ritkán játszott Idomeneójának bemutatásával ünnepelte. A budapestiek számára, akiket nem kényeztet el a saját Operaháza, irigylésre méltó az a tizenkét bemutató, amivel évadonként büszkélkedhetnek, no és a tisztes büdzséjük.
A Don Giovannit, csupa világjáró művész közreműködésével, alig egy héttel a pesti vendégjáték előtt, július 20-án mutatták be otthon, a KlangBogen fesztiválon Keith Warner rendezésében. A Lorenzo da Ponte librettójára írt Mozart-operát koncertszerű előadásban láthatta a zsúfolásig megtelt Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem közönsége.
Drama giocco – írta műfajmegjelölés gyanánt a szerző a kézirat élére; s hogy mennyire játékos, azt még a koncert formájában előadott Don Giovanni nézői is megtapasztalhatták: a szereplők a szokásostól eltérően nem a zenekar előtt sorakozva énekeltek, hanem valósággal végigjátszották az operát a pódium üres terén, miközben a Bécsi Rádió Szimfonikus Zenekara a színpad előtti zenekari árokban szólaltatta meg a Mozart-zenét. A pódiumon a szólamukra kétoldalt székeken várakozó énekeseken kívül egy zongorakísérő s egy csellista ült.
A francia karmester, Bertrand de Billy, a Staatsoper és a Metropolitan dirigense, 2002 óta a bécsi rádiózenekar zeneigazgatója a fináléban tragikusra forduló opera komikus mozzanatait éppúgy kiemeli, mint a líraibb tónusokat. A maga páratlan összetettségében, egyetemességében hangzik el a libertinus sevillai nőcsábász, a gáncstalan és gátlástalan Don Giovanni fordulatos történetét magába ölelő opera zenéje. Ha úgy tetszik, a „sevillai szédelgő és a kővendég” legendája – e címen jelent ugyanis meg a középkori Don Juan-legendát elsőként színpadra adaptáló Tirso de Molina műve 1630-ban. A kalandvágyó, szoknyavadász spanyol don története olyannyira népszerűvé vált, hogy csak 1787-ben négy, e legenda ihlette operát mutattak be. A Mozartnak abban az évben Prágában nagy sikert arató Don Giovannija egy évre rá került színre Bécsben, és – mint Da Ponte szerényen írja – „nem aratott sikert”. Annál jobban tetszett a császárnak, aki szerint „a Don Giovanni isteni (…), de nem az én bécsieim fogának való táplálék”. Mire Mozart ezt mondta volna Da Ponténak: „Hagyjunk időt nekik, hogy megrághassák.” Hát azóta megrágták, megemésztették, és a legvadabb elképzelésekben is újra meg újra bemutatják. És természetesen halálosan büszkék rá. Okkal.
Igazi, bővérű Don Giovannit énekel a kanadai Gerald Finley. Övé volt a címszerep korábban a Metropolitanben és a Covent Gardenben is. Magabiztos a bonyolult áriákban, fölényesen uralja a partitúrát és a figura karakterizálását is. Recitativóiban szarkasztikus, határozott, és bőséggel folyamodik az irónia eszközéhez. Könnyedén, a szerephez illő agresszivitással támadja le áldozatait és lép át rajtuk, amikor új, elejteni való „vadat” szimatol. A Zerlinát alakító brazíliai Adriáne Queirozzal való jeleneteiben a lírai érzületet is belecsempészi duettjébe, ekkor hangzik el a szépségesen poétikus fődallam, amely minden idők egyik legszebb áriája, és többször is felcsendül. Queiroz valósággal tündöklik a szoprán szerepben, a parasztlány természetes báját, naivitását és a tüzet fogott menyasszony vőlegényét „átejtő” csalafintaságát páratlan hangi hajlékonysággal, könnyedséggel érzékelteti. A darab egyik legmozgalmasabb, legmulatságosabb jelenetsorát prezentálja Don Giovannival és a Masettót fiatalos frissességgel éneklő Marcus Butterrel. A lakodalmi képben az Arnold Schönberg-kórus adja a falusi vendégkoszorút.
A görög Myrtó Papatanasiu alias Donna Anna – akinek apját, a Kormányzót a lovag szúrta le párbajban – szívhez szóló áriákban csillogtatja gyönyörű hangszínnel megáldott vocéját. Heidi Brunner pedig – az elcsábított, cserbenhagyott és a Leporellóval való ruhacserében Don Giovanni által csúful kijátszott Elvira szerepében – a megszenvedett szerelem, az árvaság, a sóvárgás szenvedélyes szólamát intonálja makulátlan tisztasággal és szuggesztív hangi kifejezőerővel. A kastélybeli báli jelenetben pazar szextettet énekel a többi szereplővel a nézők gyönyörűségére.
Leporello, a szolga csalafintaságát, együgyűségét, zsörtölődését érezni ki Hanno Müller Brachmann-alakításában – a címszereplővel való jeleneteit, duettjeit, erősen humoros kontúrral nyomatékosította a rendező. A lovaghoz vészjósló hangon beállító kővendég, a síremlékről lelépő, megidézett Kormányzó alakjában a basszus énekes Attila Jun már-már túlvilágian dermesztő hangot üt meg a fináléban. A zenekar felviharzik, a pokol tüze fenyegeti a főhőst, aki függetlenségének makacs védelmében szembeszegül a halálos veszedelemmel is, hogy a következő pillanatban az alvilág lángjai nyeljék el.
Mozart muzsikája szikrázik a nem mindennapi élményt kínáló hangversenyteremben.
(Mozart: Don Giovanni. Karmester: Bertrand de Billy. Címszereplő: Gerald Finley. A Theater an der Wien vendégjátéka a Művészetek Palotájában.)
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
