Auster-mű képregényben

Mert attól eltekintve, hogy sokkal több ember tud látni, mint olvasni, a képirodalom különösen a gyerekekhez, a tömegekhez szól, a publikumnak ahhoz a részéhez, amelyet nagyon könnyű megrontani, és amelyet bizony kívánatos lenne fölemelni – írta 1845-ben egyik esszéjében Rodolphe Töpffer svájci karikaturista, akit a képregényalbum feltalálójának tartanak.
Ha maga a fogalom, a képregény szóba kerül, az embernek többnyire a Fülesben megjelent rajzolt klasszikus irodalmi művek, Rejtő-regények, detektívtörténetek vagy a műfaj alapvetően amerikai produktumai jutnak eszébe természetfeletti képességekkel rendelkező hőseikkel, Supermannel, Batmannel, Pókemberrel. Nehéz lenne tagadni a magyar képregény jelenlegi háttérbe szorítottságát. Létezik nálunk valamiféle távolságtartás az irodalom és a képzőművészet e sajátos keverékével kapcsolatban, amit egyébként gyakran a kilencedik művészetnek neveznek. Talán valamennyire érthető ez, hiszen amennyiben létező irodalmi műnek születik meg a képregényváltozata, szükségképpen kivonatolt lesz, éppen ezért rámondható, hogy az olvasás ellen hat, ráadásul azokon a helyeken, ahol a műfajnak a miénknél jelentősebb hagyományai vannak, a művek zömmel a fantasy vagy a detektívtörténetek közé, és ekképp a tömegkultúra körébe sorolhatók. De van a problémának egy sokkal érdekesebb és mélyebbre vezető vetülete is, nevezetesen a magyar irodalom utóbbi időkben végbement változása, mely a történet ellen hat. Történet nélkül pedig bajosan születik képregény.
Lehet szeretni a képregényt, amelynek sokszor emlegetett előfutára a XI. század végén készült bayeux-i faliszőnyeg, amely Hódító Vilmos 1066-os angliai partraszállását és a hastingsi csatát mutatja be több mint hatszáz képen, és lehet nem szeretni, mondván, a vizuális kor terméke, amely eltávolít a klasszikus műveltség forrásaitól. Egyet nem lehet, negligálni, tagadni a hatását. Utóbbi igazolására elég talán, ha az elmúlt években a nagy sikerű képregényekből készült mozifilmeket említjük, s azt, hogy a műfaj reneszánszát éli Európában.
Mindez azért jutott eszembe, mert megláttam a boltban és megvettem Paul Auster Tükörváros című művéből készült képregényt magyarul, amelyet a Míves Céh adott ki. Maga a regény először 1985-ben jelent meg, nálunk a New York trilógia első darabjaként 1991-ben (aztán 2004-ben) látott napvilágot Üvegváros címen. Arról szól, hogy az írói ambícióit feladó, magányos Quinnt, aki álnéven publikált detektívregényekből tartja fenn magát, egy nap egy Paul Auster nevű magánnyomozót kereső eltévedt telefonban felbérelik, hogy kövesse Stilmannt, a börtönből szabaduló filozófust, mert félő, hogy meg akarja ölni a fiát. S ahogy Quinn elmerül az ügy mélységeibe, egy furcsa labirintusba kerül valóság és fikció egymásba mosódó határán. Auster könyvéről nem állítható, hogy silány irodalom lenne, sőt, ez hozta meg neki az igazi ismertséget. Kíváncsi voltam. Nos, a történet klasszikus fekete-fehér képregényként is kiváló és élvezhető. A Paul Karasik és David Mazzucchelli által képregényre átdolgozott mű sikerét jelzi, hogy 1994-es megjelenése után jelölték az amerikai képregény két legtekintélyesebb elismerésére, az Eisner- és Harvey-díjra, és a Comics Journal a XX. század száz legfontosabb képregénye közé sorolta.
Töpffer említett esszéjében az írta: „A képirodalom kettős előnyével – sokkal tömörebb és viszonylag sokkal világosabb, ha különben azonosak a feltételek – ki kell, hogy szorítsa az írásos irodalmat, minthogy sokkal életszerűbben, nagyobb számú gondolkodó lényhez fordul.” Én azt hiszem, ez nem törvényszerű, sőt, úgy gondolom, aki a Tükörvárossal találkozik, az előbb-utóbb kezébe veszi a New York trilógiát is. Az irodalom és a képregény önálló művészetek, nem egymás versenytársai. Utóbbi, ha jó, elvezethet az előbbi szeretetéhez.
(Paul Auster: Tükörváros. Míves Céh Kiadó, Budapest, 2006, 138 oldal, 2200 Ft.)