A Vázsonyi unoka azért érkezett Magyarországra, mert a terézvárosi önkormányzat és egy civil szervezet, a Terézvárosi Művelődési Közalapítvány a közelmúltban megkoszorúzta édesapjának emléktábláját a Liszt Ferenc téri lakás falán. Elmondta, hogy a dédapja hatgyermekes sümegi tanítócsalád sarjaként költözött a kiegyezés után Pestre. Még a dédnagyapa sem hitte volna, hogy fiából, Vázsonyi Vilmosból az Osztrák–Magyar Monarchia igazságügy-minisztere és ötvenéves korában Budapest díszpolgára lesz, bizonyítván, hogy a történelmi Magyarországon egyszerű, vidéki értelmiségi családból származó emberek is a társadalmi lét igen magas fokára juthattak. Vázsonyi Vilmos közéleti szerepét az úgynevezett Véderő mozgalomban kezdte el, ami a magyar anyanyelv használatát követelte a közös hadsereg magyar katonái számára. Ekkor mint fiatal joghallgatót az 1848-as függetlenségi politikusok felfedezték. Irányi Dániel a negyvennyolcas eszmék örökösének hívta. Először megalakította az első Demokrata Kört, majd a Demokrata Pártot. A nevéhez fűződik az általános és titkos választójogért folytatott küzdelem, amit 1917–18-ban igazságügy-miniszterként folytatott, sajnos kevés sikerrel. Ha akkor a magyar anyanyelvűek és a magyarul írni-olvasni tudók megkapták volna a választójogot, talán nem tör ki sem az 1918-as, sem az 1919-es lázadás, és nem jutott volna olyan lejtőre az ország, mint a kommünnel, és talán Trianonban is másként alakulnak a dolgok.
Amikor idősebb Vázsonyi Vilmos úgy érezte, hogy a haza veszélyben forog, szembefordult korábbi elvtársaival, s beszédeiben, írásaiban hevesen támadta a baloldalt. 1918. október 31-én, Tisza István meggyilkolásának napján el kellett menekülnie Magyarországról. Három évig, a Bethlen-konszolidációig bécsi emigrációban élt. Soha nem heverte ki a trianoni trauma fájdalmát, amely akkor minden magyar családot világnézettől függetlenül porig sújtott. Azok közé az emberek közé tartozott, akik együtt képviselték azokat az erényeket, amelyeket külön-külön szoktak jobb- és baloldali politikusoknak tulajdonítani. Egyszerre volt konzervatív hazafi és szociális szempontból érzékeny, társadalomjobbító elme. Unokája szerint programja: egyenlő jog, gazdasági igazság, általános kultúra, ma is becsületére válna minden politikusnak. Van egy mondata, amely az 1918-as Magyarországról szól: Nem vagyok sem forradalmár, sem hitvány szolga. Szabad polgár vagyok, és az is maradok.
Ifjabb Vázsonyi Vilmos nem tudná eldönteni, kit tart inkább példaképének: a nevét viselő nagyapját vagy édesapját, Vázsonyi Jánost, akit Antall József a huszadik század egyik legjelentősebb magyar politikusának tartott. Édesapja a nagypapával együtt emigrált 1918-ban Bécsbe, s ha lehet, még nála is keményebben volt forradalomellenes. Visszatérve hazájába, apja halála után átvette annak demokrata pártbeli szerepét. 1931-től országgyűlési képviselőként annak a reformnemzedéknek a tagja volt, amely a trianoni traumából kereste a kiutakat. A szociális érzékenység és a magántőke tisztelete együtt jellemezte, s hajlandó volt minden csoporttal együttműködni, amelyik szembeszegült a náci Németországgal. Mind az apa, mind a nagyapa korán felismerték, hogy a moszkovita baloldali diktatúra legalább olyan veszélyt jelent a világra és Magyarországra, mint a nácizmus. Vázsonyi János, miközben egyszerre harcolt a kétféle eszmesátán ellen, áldozatául esett az egyiknek. A német megszállás napján a Gestapo letartóztatta. Németországba hurcolták, Dachauba került. Az angolok szabadították ki, de a táborban elhatalmasodott rajta a gyógyíthatatlan betegség. 1945-ben halt meg egy tüdőszanatóriumban.
Az elődökhöz méltó, egykori ’56-os forradalmár unoka, ifjabb Vázsonyi Vilmos átérzi Magyarország jelenlegi gondjait is. Őszintén örül annak, hogy édesapja egykori szűkebb pátriájában, Terézvárosban működik a múlt pénteki emléktábla-koszorúzást szervező Terézvárosi Művelődési Közalapítvány. Mint a képzőművészet és az építészet iránt fogékony ember, reméli, hogy a lokálpatrióta polgároknak talán sikerül megakadályozniuk azt a modernizáció címen folytatott rombolást, amely a hetvenes évektől mindmáig tart, és jellegtelenné tette mind az Erzsébetváros, mind a Józsefváros egy részét.
origo.hu
Orbán Viktor: Három év alatt közel 40 százalékos minimálbér-emelés
