Nehéz lenne megfejteni az amszterdami Concertgebouw titkát. Valószínűleg a remek, rendkívül virtuóz zenészek, a hosszú távú gondolkodás, az évtizedekig ott dolgozó vezető karmesterek és a tökéletes összhangig kidolgozott állandó közös munka eredménye a hihetetlenül magas minőség. A vonók szinte centire együtt járnak, az egész zenekar egyszerre lélegzik, amit Mariss Jansons karmester a darabokkal együtt élő instrukciói tartanak egyben. Hol légies, hol drámaian látványos, hol pedig alig észrevehető, ahogy a karmesteri pálca jár a kezében, s ha a zenekart nem is hallanánk, akkor is pontosan tudnánk követni az egyes ütemeket, annyira kifejező minden mozdulat. Ezt persze mindenki tudja előre, ezért amikor az ember beül a koncertjükre, nem is fél a csalódástól.
Amikor az amszterdami Concertgebouw meghúzta az első hangokat, elállt még a lélegzet is. Aligha hallhattunk az utóbbi időben ennyire egységes, hangszíneket, s azt hiszem, Beethoven Egmont-nyitányát is kevesen szólaltatják meg ekkora drámai erővel. Pedig ez a mű, ötven évvel 1956 után, az évfordulóhoz közeledve nekünk magyaroknak különösen fontos és szívbemarkoló. A fojtott kezdést, a fájdalmasan szaggatott kezdő akkordokat hihetetlen dinamikai váltások követték. Tudatosan felépített hangzásbeli sokszínűség jellemezte az előadást, s valóságos megdicsőülést, mennybe emelkedést hoztak az utolsó ütemek.
A második mű, Hans Werner Henze, az idén nyolcvanéves német komponista Sebastian in Traum Georg Trakl azonos című költeményére készült alkotása sem okozott csalódást. A darabot Henze két éve írta, többek között éppen az amszterdami Concertgebouw felkérésére. Ez az instrumentális mű tulajdonképpen filmzene is lehetne, annyira képszerűen követi az expresszionista sorokat, a sokszor homályba vesző, hangulatváltásokkal teli versszakokat. A keresztény szimbólumokkal átszőtt költemény világát a vers ismerete nélkül is megérthettük, annyira kifejező volt az előadás, a szöveget követve pedig egy vágásokkal teli, gyorsan pergő filmet láthattunk magunk előtt. Itt aztán volt lehetőség a hangszínek széles skálájának bemutatására, és az is kiderült, mennyire világosan és érthetően tolmácsolják a Concertgebouw művészei a kortárs műveket is.
Az est igazi meglepetése természetesen Mahler I. szimfóniája volt. Ez is, akárcsak a kezdő Egmont-nyitány, magyar vonatkozású mű, s mint ilyen, különösen érdekesnek ígérkezett. Mahler a művet – az eredeti verzióban, öt tétellel – a Magyar Állami Operaház igazgatójaként komponálta, s az ősbemutatót a Filharmóniai Társaság Zenekara Budapesten tartotta, akkor még vegyes fogadtatás mellett. Most azonban aligha akadt olyan, aki a péntek esti Titán-szimfóniát nem találta felemelőnek. Ezt a művet pontosan így kell előadni, amit a szűnni nem akaró vastaps is igazolt.
(Amszterdami Concertgebouw Zenekar, vezényelt Mariss Jansons. Budapesti Mahler Ünnep, Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, szeptember 8., 19.30.)
origo.hu
Tömegkarambol az M7-esen Székesfehérvárnál
