Egy kicsi észak-bácskai városban, Magyarkanizsán látta meg a napvilágot, onnan táplálkozik, abban a világban gyökereznek darabjai is. Olyan alkotóvá viszont, aki mindennek kifejezésére is képes, aki megtalálja ehhez a saját színpadi nyelvét, csak Franciaországban lehetett.
– Ma is e kettősség jellemez, darabjaim Orleans-ban és Magyarkanizsán születnek, pályafutásom huszadik évfordulóját viszont Debrecenben ünnepelem, ahol még életemben nem jártam, mégis máris ismerősnek érzem.
– Darabjai a húsz éve színre került Pekingi kacsában már szinte érett formájában megjelenő sajátos színpadi nyelven szólnak azóta is, és abban is van valami konok állandóság, ahogy a szülőföld motívumai újra és újra felbukkannak minden alkotásában. Tudatos ez a kettős hűség?
– A nyolcvanas évek elején kész csomaggal érkeztem Franciaországba, hiszen bennem és a tőlem független világban valahol már kirajzolódott mindaz, amit a Jel Színházzal és a Pekingi kacsával végül is sikerült megvalósítani. Az első darabomat öt évig érleltem, késleltettem a színpadra vitelt, kerestem a megfelelő kifejezésformát. Aztán egyszer csak összeállt a fejemben, hogy milyen darabot szeretnék, és valójában letettem ezzel azt az alapkövet, amire építkezem azóta is. Most már csak variációkról van szó. Kezdetben főleg délvidéki témákat dolgoztam fel, majd kedvenc világirodalmi íróim következtek. Most, hogy rövidesen hétszer hét, vagyis 49 éves leszek, egy másik távlat nyílik, amiben főleg a zene és a mozgáskép kapcsolatát keresem. Ami most következik, abban csak élőzene lesz, a teret és a munkát megosztva dzsesszes produkciókat próbálok előbányászni magunkból. Ehhez persze kell az a szoros munkakapcsolat, amit Szelevényi Ákossal és Mezey Szilárddal kiépítettünk, kell az az én elképzeléseimmel teljes összhangban lévő, kétségkívül világzenei és dzsesszelemeket is felmutató, ám alapjaiban mégiscsak erősen Kárpát-medencei kötődésű zenei világ, amely az ő kompozícióikat jellemzi. Természetéből következően ez a zenei világ improvizatív és spontán. Debrecenbe két produkcióval jöttünk: az egyik az Éden, a másik a Woyzeck-adaptációnk. Az Éden három éve készült Magyarkanizsán, és már az előbb említett új koncepciót tükrözi, a zenéjét Szelevényi Ákos szerezte. A Woyzeck repertoárdarab, már 13 éve játsszuk. Az Éden inkább táncszínházi produkció, a Woyzeck pedig mozgásszínház, amit élő bábszínháznak is nevezhetnék. Hétszemélyes misztériumjáték, egy szűkített térben előadott miniatúra. Az Éden viszont nagyszínpadot igényel: nyolc zenészre és nyolc előadótáncosra épül. Próbáltunk a darabbal valami erre a környékre jellemzőt mondani. Keserű költősorsokat idéztünk meg, arról beszélünk, hogy mi történt a közel-távoli múltban velük, hogyan látták a világot és hogyan küszködtek.
– Az ön darabjai mindig súlyos mondanivalót hordoznak, amit végtelenül egyszerű, és varázslatosan kreatív színpadi megoldásokkal, humorral is fűszerezve tálal fel a nézőnek. Miért ilyen fontos önnek, hogy véleményt mondjon a világról, amelyben élünk?
– A világról való véleménymondás minden darabomban benne foglaltatik, de mindig is vigyáztam arra, hogy egy általános mondanivalóm is legyen, amely nem csak az aktuális helyzetre reagál. Igen, szó van arról is, ahogyan élünk a világban, ami történik körülöttünk, de számomra mindig nagyon fontos volt a múlt átfogó képe. Vagyis úgy érzem, hogy közöm van a távol-keleti színházi formákhoz ugyanúgy, mint az afrikai mitológiához. De közöm van szűkebb környezetünk történelméhez is, amely még a honfoglalás előtti időkbe nyúlik vissza.
– Évek óta hallani, hogy Magyarkanizsán készülődik valami. Mit tudhatunk erről?
– Ahogy mondtam, időm nagyon jelentős részét Magyarkanizsán töltöm. Debrecenbe is onnan jöttem, ugyanis a Jel-fesztivál kezdete előtti napon fejeződött be a tizenkettedik kanizsai dzsesszfesztivál. Valami forrong a szülővárosomban, színvonalas rendezvények, színházi előadások vannak, s úgy érzem, Magyarkanizsa kihatással lehet nemcsak a Délvidék, de az egész Kárpát-medence kulturális-szellemi életére. Nekem is hozzá kell tennem a magamét, ezért közreműködésemmel megalakult a regionális kulturális központ, melyhez igen nagy reményeket fűzök.
– Az elmúlt hetekben nem annyira kultúráról és művészetről szóltak a délvidéki tudósítások, inkább magyarverésekről. Volt ennek hatása az önök magyarkanizsai törekvéseire?
– Ezek főleg nagyobb városokban történtek. Ilyesmit kisebb helyeken, például Kanizsán el sem tudunk képzelni. Ott más a mentalitás, nem nagyon lehet kikezdeni a fiatalokkal, mert visszaütnek. Nem érezni olyan feszültséget, ami bármiben gátolna bennünket. A probléma nem ez, hanem az, hogyan tudjuk megőrizni függetlenségünket a kultúrpolitikával szemben, hogyan teremthetünk olyan finanszírozási helyzetet, amelyben a terveinket megvalósíthatjuk.
origo.hu
Napi balfék: Bud Spencer tanácsai a diszkójampinak
