A lemez az 1956-os forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulójához is kapcsolódik. Hol a híd Sinka költészete és az ötven évvel ezelőtti események között?
– Sinka szerepet vállalt a forradalomban, üdvözlőverseket írt a forradalomhoz. 1956. november 2-án a Magyar Írók Szövetsége beválasztja őt a Forradalmi Bizottságba. Egy írótalálkozóról, mikor fiával és Tamási Áronnal hazafelé indulnak, az ávósok mentőautóból tüzelnek rájuk. A lemezen, a kiadványban azonban nem ’56 eseménytörténetébe, Sinka életrajzába és nem is ’56-os verseibe kapaszkodtam, hanem Sinka mérhetetlen szabadságvágyába. Ettől ’56-os lemez ez. Képzeljük el azt, aki kutyák közt, küszöbről vacsorázik, havon hál, és a lelke nem törik meg. „Fosos” bárányon vett Bibliával, Petőfivel erősítgeti magát, csizmaszárra ír verset. Már szép versei jelennek meg, mikor még a Gellért-hegy bokraiban lakik, télen egy Váci utcai mosókonyha szellőzőnyílása felett, guggolva alszik. Nem deviáns, nem alkoholista. Benne szabad lélek és cselédsors feszül egymásnak, itt, ebben a kedves, végeláthatatlan hazai szakadékban. A tájban és sorsban magára hagyott ember érdekelt. A szárnyaló lélek – rabságban. Az, aki furulyát ás földbe, mert tudja, hogy ez a hótt furulyafa kinő, azt is tudja, mikor: „majd ha egy új zsellér egyszer világra jő”. Susogását is hallja: „Új zsellérre a fa lombjait ráveti, s szabadság, szabadság rólad dalol neki.” Ez az a híd, amit maga kérdez. Ez az elásott furulya lett a CD nyele.
– Miért fordult Sinka István költészetéhez? Mi az a mondanivaló, ami ezt az albumot ihlette?
– Volt nekem Sinkához elég sok fordulásom, hála istennek. Először a nyolcvanas évek elején. A Forrás körtől, Medvigy Endrétől hallottam, hogy létezik Sinka István, a „balladás bojtár”, aki nomád pásztorból lett költő, kinek „vihar fútta meg a száját”, kire „ökörnyálak fonódtak palástnak”, és hogy puszta létezése is üzenet a javából, aztán Czine Mihálytól hallottam Sinkát dicsérni. Mándoky Kongur István turkológus is sok szép estén magyarázta, hogy Sinka micsoda nyelvészeti ritkaságokat hoz fel Bihar rejtett tájairól az irodalomba. Gyönyörű hangzású tulajdonneveket, katonai térképekről is hiányzó, ősi földrajzi helyneveket, melyek közül sokat ő kun eredetű szónak talált. Juhai Boncosok, Csahor Pálok, Eső-Virág Andrások, Galuskás-Balogok, Rozs Máték, Tatár Imrék, Külüs Eszterek, Simon Virágok hullnak le itt a bihari földbe, Csóklaposon, Esküllő mezejin, Kótpusztán szólnak, kiáltanak, irodalmunk előtt addig ismeretlen, magyar hangon. Érdemes a sarut lerúgni, mielőtt Sinkát olvas az ember. Na, olvasni, szeretni kezdtem. A 2004. december 5-ről 6-ra virradó keserves éjszakán pedig már azt is éreztem, hogy Sinkát fogok énekelni. Tudja, miért? Először csak ezért a néhány sorért: „Köleshalompusztán szegény Sár Imrének, jó lenne, bizony, ha egyszer már hinnének. De ha világot kér, sötétségre viszik, Ha sötétet kiált, soha el nem hiszik…” Meg ezért: „Széles víz a medrét szélesre kivájja, nagyobb bokornak is nagyobb a virágja. Ember is, ha háza veszedelmit látja, nagyobb szóval kiált, világgá kiáltja.” Sinkáé volt a „nagyobb szó”. A meder, a bokor hatalmasra, óriásira nőtt. Nem a mese ideje jött el. Kiáltani kellett. Sinka-éneket.
– Könnyű volt „népdalosítani” a Sinka-verseket?
– A Sinka-versek közé szurkálva most is szerepel népköltészet. Ezek az énekelt versek talán attól szokatlanok, hogy a magyar népdal és népzene hangján szólalnak meg. Se sanzon, se gitár, se Balkán. A Sinka-versekre legkézenfekvőbb volt és legillőbb a bihari, békési dallamokat húzni. Ezekbe könynyen hazatalált.
origo.hu
Hozzád nyúlt a Péter? Fizikailag bántott - leleplező hangfelvétel Magyar Péterről
