Gyulladván gyulladjék

Szomorú, keserédes nosztalgia. Kora est falun. Álmot látok. A hólepte utcán ropogó csizma, az otthonosan füstölő kémények nehéz illata, csípős hideg. A jégvirágos ablakok alatt felcsendülő karácsonyi ének, a nyíló ajtó, a fogadjisten!, a kemencemelegben kipárálló testek. A tisztaszobában a rakott ágy, a katonaképek a falakon, a csipketerítő, a tálban az alma, a szakajtóból elővarázsolt kolbász, a pohárka pálinka.
Aztán a Szűz és az Angyal petróleumlámpa-fényben felfehérlő ruhája és Szent József pásztorbotja, ahogy a padlón dobban, a királyok és pásztorok, süvegek, subák, köpönyegek, kifordított kucsmák, ijesztő álarcok, szakállak és bajszok. Tágra nyílt szemű gyerekek.
Fotóalbumot lapozok most, s a képek láttán hallani vélem a kora esti zajt, a rigmust, a regölést, a kántálást, a dalt, s rég kiveszett lucázók, bábtáncoltatók, szentcsalád-hordók, háromkirályjárók, szálláskeresők kiáltásait visszhangozzák elbontott házak semmivé lett tornácai. Egykor volt közösségek emlékeit söpri a porhóval együtt a téli szél. Szinte látom.
Felrezzenek. Rám zuhan a város. Közönyösen röhög szembe a színtelen december, s tovavijjog egy rendőrautóval a körúti villamosvágányokon. És most nincs rege, nincs Luca, báb és három király, nincs kisded és Szűz, de nincs megállás sem, csak aranyvasárnapi nyitva tartás van, árleszállítás, partnercsomag, neonfény és sorban állás, tülekedés, marakodás – amíg a készlet tart.
Korniss Péterhez menekülök, vissza, sokadszorra. Éppen úgy, ahogy Tamási Áronhoz, Fekete Istvánhoz vagy Lázár Ervinhez menekülnék, ha olvasni akarnék. De most a betűk helyett az elveszett képeket keresem, az elsöpört népi kultúra emlékműveit, s Korniss vigasztal, nosztalgiázni enged, vágyni, el, máshová, visszafelé vagy befelé, nem tudom, vágyni a csendre, a közösséghez tartozásra, az emberi melegségre. Könyveit üvegasztalom alatt tartom. Hogy mindig kéznél legyenek. Ott van az Elindultam világ útján, a Múlt idő, a Leltár. És most az új is. A Betlehemes. Az 1937-ben Kolozsváron született fotóművész 2006 karácsonyára bordó köntösbe csomagolt albumot tett a fa alá. Az album: kultúrkincs. A Kárpát-medencei magyar falvak karácsonyi szokásainak dokumentuma a hatvanas-hetvenes évek fordulójáról. Mint azt Tari Lujza a könyv utószavában írja, külön szerencse, hogy az 1960-as évektől Korniss felkereste azokat a helyeket, ahol a népi hagyományok még éltek, s a rá jellemző érzékenységgel megörökítette a letűnő világ legapróbb elemeit. De nem a néprajzos régiségkeresés hajtotta, hanem az, amit a megörökített népszokás kifejez, ami a hagyomány mögött van: a közösség. Életműve – a magyar népi kultúrát dokumentáló albumai által – ennek a közösségnek a felbomlásáról szól. Lapozunk, és peregnek az évek. Korniss Péter láttatja, hogyan alakultak, miként maradtak vagy változtak meg a lélekemelően szép népszokások. Kíváncsi volt arra is, milyen szokás szerint ünnepelnek az azonos területen, sokszor azonos faluban együtt élő, de különböző nemzetiségű csoportok és a más-más vallású magyar lakosságú falvakban élők. Soproniként hoszszan nézem a Győr-Moson-Sopron megyei képeket. Hol van már mindez… Újkéri regölő legények állnak a ház előtt. Korniss objektívjén át, bentről nézem őket, körülöttem a háziak fekete sziluettjei az ajtókeretben. A kép mellett regölős versike, s ha figyelmesen nézem azokat a legényeket, már hallom is, ahogy mondják: „Amott keletkezik egy fekete felhő, abban furakodik egy csodafiú szarvas. Csodafiú szarvasnak ezer ága-boga, ezer ága-bogán ezer misegyertya. Gyulladván gyulladjék, altatván aludjék, ej, regö-rejtem, regö-regö-regö-rejtem!” Akár az erdélyi képek bő három évtizedét összefogó Leltár, a teljes Kárpát-medence karácsonyi ünneplését megörökítő Betlehemes is korokat ütköztet.
A könyv közepén két kép. Az oldalpáron, ha a könyvet becsukjuk, két kakasdi fiú néz farkasszemet. Mindketten kucsmában, elálló fülekkel, fejükön a betlehemmel. A bal oldali 1971-ben, a jobb oldali 2005-ben készült.
Harmincnégy év. A tekintet maradt, a királyszolga maradt, de a fehéren-feketén fotografált utcai jelenet beszorult a színes műterembe. A pusztuló széki és mezőségi kultúrát megörökítő erdélyi fotóalbummal ellentétben itt mégis van vigasz. Mert még ha be is szorult az a betlehemes az utcáról a műterembe (tehát a kultúrházakba és a hagyományőrző csoportok színpadi előadásaira), mégis van, létezik, lélegzik. Két világ felelget egymásnak. Nagyszülők kérdéseire unokáik adnak választ. – Ünnepelsz-e? – kérdezik a nagyapák –, Miklós, Luca, István, János, ünnepelsz-e névnapot? Van-e időd megállni, leszállni, kiszállni, összetenni a kezed? Van-e még hit benned, unoka? S játékosság? Fogad-e a szomszéd, ha ajtaján kopogsz, s kopogsz-e egyáltalán? És az unokák, a fotó kedvéért vagy dacból s talán tiszteletből, de felkelnek a monitor elől, odébb lökik az egeret, kucsmát vesznek fel, és ahogy apjuk régen a hólepte utcán, a drapéria elé lépve maguk is fejükre emelik a betlehemet.
Elmerengve csukom be a könyvet, s várom, hogy a városi bérház lépcsőin pásztorbotok kopogjanak.