Madonna a gyermekkel

Ha Velencében járok, sosem mulasztom el fölkeresni a San Zaccaria-templomot. Néhány percnyi séta a Szent Márk tértől, a templomról elnevezett vaporettóállomástól még annyi sem. Napos időben macskák sütkéreznek a kerítés mellett, a tér közepén ma is ott a kút, ahogyan ott volt évszázadokon át. A templom pedig… nos, ha nem lenne más látnivaló Velencében, már a San Zaccariáért is érdemes lenne napokat eltölteni a lagúnák városában.
Vagy magáért a képért, amely a templom fő műalkotása, Giovanni Bellini Pala di San Zaccaria című kései, 1505-ben festett művéért. A Szűzanyát ábrázolja a kép, bal térdén az álló, kezét intően felemelő kisdeddel, kétoldalt pedig szentekkel: Péterrel és Katalinnal, Luciával és Jeromossal. Ez az egyik olyan festmény, amelyet talán a legtöbben látnak a Velencében járók közül, de talán a dózsék számára is ez lehetett a legismertebb: a templomot s mellette az előkelő Benedek-rendi zárdát évente meglátogatta a dózse és az egész Signoria.
Ha valamit, ezt a képet bizonyosan nem hagytam volna ki abból a kis kötetből, amely karácsonyi ajándékként jelent meg a Ventus Libro Kiadónál Madonnaábrázolások a festészetben címmel. De mivel olyan művészről és képről van szó, aki és amely évszázadok művészi tapasztalatait sűríti, és generációkra hatott, láthatatlanul is jelenlévőnek érezhetjük. Egyébként is: ha nagyszerű Bellini-képeket szeretnénk látni, a bécsi Kunsthistorisches Museum Bellini, Tizian, Giorgione – a reneszánsz a velencei festészetben című időszaki kiállításán találunk közülük jó néhányat, ahogyan szerepel a tárlaton egyik legnagyobb tanítványa, Tiziano Cigány Madonna című, a két művész egymásra gyakorolt hatását érzékeltető képe is. A másik nagy reneszánsz festő, akinek művészetéről Giovanni Bellini említése nélkül nem beszélhetünk, sógora, Andrea Mantegna. Róla halála ötszázadik évfordulója kapcsán a művészet három városa, Verona, Padova és Mantova éppen ezekben a hetekben emlékezik meg három, önmagában is teljes, de egyetlen egységet képező tárlattal.
Bellini, Tiziano, Mantegna és a reneszánsz nagy mestereinek Madonna-ábrázolásait festmények ezrei, tízezrei előzték meg, s követték a Kr. u. II–III. évszázadtól egészen máig, bár – ahogyan például Rogier van der Weyden műve mutatja – Szent Lukács volt az első, aki lerajzolta Mária arcképét. Innen származtatja a hagyomány a festészet keletkezését, Lukácsot ma is a festők védőszentjeként tiszteljük. Nemcsak sok, de sokféle kép alkotja a Madonna-ábrázolások történetét, hiszen Mária élete születésétől, a templomban való bemutatásától az angyali üdvözleten át Jézus születésén, szenvedéstörténetén keresztül egészen a szent anya haláláig, mennybemeneteléig minden korban az érdeklődés középpontjában állt. Mária minden képen a feltétel nélküli szeretet legtisztább formájának megtestesítőjeként, az emberiség szerető édesanyjaként jelenik meg, aki, ahogyan a Köpenyeges Madonnák címszó alá sorolt művek nagy száma jelzi, mindig könyörületes és megbocsátó volt irántunk, gyarló emberek iránt.
Talán ezért van, hogy a kereszténység terjedésével a távoli kultúrákban is oly sok őt ábrázoló műalkotás született, s hogy az egyháztól, hittől egyre inkább eltávolodó XX. században is remek alkotásokkal gazdagodott a Madonna-ábrázolások ikonográfiája. Paula Modersohn-Becker az anya-gyermek kapcsolat bensőségességét érzékelteti egyik vásznán, Frida Kahlo a Mennyek Királynőjeként idézi meg a Madonnát, Salvador Dalí Guadalupei Szűz című képén a világmindenség istennője, a földdel, az éggel, a nappal azonos a feleségére, Galára hasonlító arcú Mária. A viszontagságos XX. század embere számára azonban talán az előbbiekénél is kifejezőbb az a festmény, amelyet Alice Neel festett 1972-ben Carmen és Juby címmel. Ezen a képen a művész a reneszánsz eszményített Madonna-képeivel, a fiatal, gyönyörű Szűzzel szemben egy szegény sorsú, szenvedésre kárhoztatott, színes bőrű anyát ábrázol gyermekével.