A hanti jóslat

T É N Y - K É P

Schmidt Éva néprajzkutató a hantik között élt, ő tanította meg őket arra, hogyan gyűjtsék össze s keltsék új életre tulajdon hagyományaikat. A hantik, akik rokonai, barátai, tanítványai és mesterei voltak a hosszú évek alatt, úgy tartják, Schmidt Éva közöttük sámánná lett, halála után pedig védőszellemmé. Ha ma tetszőleges pesti értelmiségi körben kimondjuk a nevét, mindig akad, aki bólogat rá, sejtetve, hogy neki ugyan nem kell magyarázni, kiről s miről van szó. Schmidt Éva személye, életműve körül hasonló kultusz körvonalazódik, mint amilyen Hamvas Béla körül alakult ki – főként halála után.
Halmy György filmrendező két dokumentumfilmet is készített vele, róla. A Sámánmítoszt nyáron az m2 sugározta, a Sámánösvényen című filmjét pedig szerdán este hatkor a Háló Közösségi Központban, majd a filmszemlén mutatják be.
A muszterek, melyeken a hihetetlenül erős kisugárzású kutató beszél, még 1993-ban készültek, de Halmy szerint csak most jött el az ideje annak, hogy a magyaroknak szóló üzenetet a kész film tolmácsolja. A hosszú snitteken beszélő fejet látunk, mögötte a háttér tiszta fehér, s a fehérségben egy-egy villanásra időnként maga az alak is eltűnik. De nem ez a különös a látványban. Egy visszatekerésnél derül ki, hogy ha van is Schmidt Évának mimikája, nincs testbeszéde. A monológokat archív filmrészletek szakítják meg, melyeket egy orosz kutató, Csernyecov készített 1947-ben a vogulok medveünnepéről. Több részletben hallunk két regét is egy csinos, bemondószerű hölgy előadásában, akinek az egész lénye, képzett hangja, előadásmódja alaposan elüt a témától is, Schmidt Éva személyétől is. Talán a tévémesemondó-korszakot kívánta vele felidézni a rendező. A szentvárosi öregről és a világ keletkezéséről szóló két mese, melyeket Schmidt Éva fordított, így is lebilincselő. A négyrészes film elején a kutató a gyermekkoráról beszél, a disszonanciáról, melyet önképe és külső helyzete között átélt belvárosi kislányként. Leningrádban aztán, ahová ösztöndíjasként került, gyorsan összebarátkozott egy vogul lánnyal, s a szünidőt már náluk töltötte a faluban, melynek védőszelleme a szentvárosi öreg, aki a reménytelen ügyek, a halálból menekülők jó szándékú, tettre kész védelmezője, s akinek a vogulok hét évente több hónapig tartó medveünnepen áldoznak.
Schmidt Éva a filmben többször hangsúlyozta, hogy van egy kapu az itteni és a túli világ között, s ezen a kapun időnként mindenkinek át kell lépnie, különben olyanok leszünk, mint az az ember, akit soha nem hagynak aludni, álmodni. A túli világból az ősök, a szellemek, az istenek üzennek, a dalban, a szertartásban, a regében, melyek egy pontba gyűjtenek múltat, jelent, jövőt. Mint mondta, a nyugati kultúra elvágja a túli világhoz vezető ösvényt. És a magyarság ezer éve egyre csak nyugatra tekint, kelet felé közülük csak kevesen. Pedig a keleti népek, akik valaha egyetlen szellemi kontinenst alkottak – s ebbe a mai magyarok ősei is beletartoztak –, ma is testvéreiknek tartanak minket, úgy tekintenek ránk, mint az egyetlen európai rokonra, aki nem tűnt el a népvándorlás utáni süllyesztőben, és nem feledte el, ki is valójában. Schmidt Éva felidézte a hanti öregek huszadik század eleji jóslatait, melyek szerint az ezredfordulón veszélybe kerül a szellemi ösvény, veszélybe kerül a Föld népe is. Katasztrófák jönnek, a népek összekeverednek, testvér testvér ellen harcol, az emberiség nagy része elpusztul, de aztán új emberiség él majd a földön, az istenek régi fényükben ragyognak. A nehéz időkben a titkos tanításokat leírják, nem törődve azzal, hogy illetéktelen kezekbe kerülhetnek, és ki tudja, mire használják fel, mert mindig akadnak, akikben a tudás termékeny talajra hullik.
Nekik szól ez a film is, őket szólítja most a 2002. július negyedikén az esti órákban egy hanti-manszijszki szállodában elhunyt Schmidt Éva, aki utoljára azt mondta, immár többet használ a magyaroknak és a hantiknak a halálával, mint az életével.
(Sámánösvényen. Rendezte Halmy György, Tarot Filmgyártó Társaság.)