Fennállásának másfél évtizede alatt kiváló, nemzetközi színvonalú produkciókkal írta be magát a magyar színjátszás történetébe a beregszászi színház. Minek köszönhető ez a teljesítmény?
– Mindig is éreztük annak a hátrányát, hogy nem áll mögöttünk sem az ukrán, sem a magyar állam, nincs anyagi biztonság, ezért elképesztően primitív körülmények között kell dolgoznunk, de történt velünk valami, ami egyszeri és megismételhetetlen, amihez a társulat elkötelezettségén túl hozzájárult az is, hogy zárványként léteztünk. A magyar színház tagjaiként mostoha gyerekek voltunk. Saját magunkból kellett kiizzadnunk egy teljesen önálló világot. Ebben a közegben természetes volt, hogy a társulat sohasem tekintette véglegesnek azt a szöveget, amit kézhez kapott. Vidnyánszky Attila vezetésével mindig közösen szültük meg azt a darabot, amit a közönség elé vittünk. Ez viszont hallatlan erővel töltött fel bennünket, olyan energiával, ami legalább annyira táplálkozott elkeseredésből és csak azért isből, mint hitből és lelkesedésből.
– Hogyan jutottak el Vidnyánszky Attiláig, illetve a beregszászi színházig?
– Én egy egészen kicsi faluban, Tiszaújlakon születtem, Zsolt pedig egy még kisebb faluban, Sárosorosziban látta meg a napvilágot. Bár sokszor szerepeltem versmondással iskolai ünnepségeken, inkább énekesnő szerettem volna lenni, mint színész. Véletlen volt, hogy a kijevi színművészeti főiskolán éppen akkor indítottak egy magyar osztályt, amikor a középiskolát elvégeztem, és az is, hogy az autóvezető-oktatóm olvasta a főiskola felhívását. Fülön fogott azzal a felkiáltással, hogy ha az óráimon tudsz szerepelni, akkor ott is megmutathatod magad. Azzal elvitt Kijevbe, ahol azonnal fel is vettek a főiskolára. Zsoltnál is valami hasonló történt, annyi különbséggel, hogy benne középiskolai magyar tanára, egyben Vidnyánszky Attila édesanyja látta meg a fantáziát. Négy évig voltunk osztálytársak, két évig kollégák, mire a magunk számára is felfedeztük egymást.
– Milyennek találják a magyarországi színházi közeget?
– Nekem kisebb csalódást jelent az, hogy ha Budapesten színházba megyek, gyakran látok olyan előadásokat neves társulatoktól, amik sem szellemileg, sem érzelmileg nem érintenek meg. Ez nekem új, ezt nem értem, ugyanis egyszerűen nem tudom elképzelni, miként lehet egy estét úgy végigjátszani, hogy a színész nem ad önmagából semmit, gyakorlatilag nincs is jelen, csak odadobja a darabot. Ez a tapasztalat különösen azért lep meg, mert a Szarvassá változott fiúkban volt szerencsénk Törőcsik Marival dolgozni, és vele nemhogy előadáson, de próbán sem fordult elő, hogy ne lett volna teljes valójában jelen. Pedig Gyulán, a harmincfokos melegben rá is ugyanolyan kegyetlenül tűzött a nap, mint ránk.
origo.hu
Tömegbaleset történt az M1-esen, öt jármű ütközött
