A Shooting Stars tízéves története alatt több, azóta már nevet szerzett művészt indított el a pályáján. E program jó szemű gazdái fedezték fel és mutatták be a világ vezető színészügynökségeinek Daniel Brühlt, Ludivine Sagniert, Daniel Craiget vagy a magyar származású Rachel Weiszt. A Magyar Filmunió EFP-tagsága révén Magyarország 2002 óta vesz részt a programon. Most február elején Berlinben huszonöt európai társukkal együtt önök a „berobbanó csillagok”, olyan ígéretes jelöltek, akik biankó belépőt kapnak abba a világba, ahol a sztárcsináló producerek, rendezők mozognak. Onnan már „csak” meg kell felelni az elvárásoknak. Nem szédül kicsit a lehetőségtől?
– Amikor meghallottam, hogy én vagyok az idei kiválasztott, megörültem, megrémültem, és iszonyú izgalom fogott el. Most már csak szeretnék mielőbb túl lenni rajta, szeretném az életemet újra normálisan élni, szeretnék újra a munkára koncentrálni.
– Ez a vágya nem tűnik túl reálisnak, hiszen éppen oda igyekszik, ahol az intim szféra, a normális élet rovására nagyon komoly áldozatot kell hozni a hírnév, az imázsnak való megfelelés érdekében. Nem tart attól, hogy elragadja, beszívja ez a világ?
– Tizenhat éves korom óta erre a pályára készülök, mióta Földessy Margit stúdiójába beléptem, és különösen azóta, hogy még a stúdióban, majd később eljátszhattam olyan szerepeket, mint Tennessee Williams Üvegfiguráinak Tonyja vagy a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról kábítószeres fiúja. Persze mindig bennem volt, hogy ismertté, elfogadottá, mondjuk úgy, híressé válni, magamat megmutatni jó dolog, olyan, amire talán jobban vágyom, mint a legtöbb ember. De nem ez vezérelt, most sem tudom elképzelni, hogy olyan életet éljek, amiben az alkotómunka helyét valami rossz értelemben vett üres sztárkodás foglalja el.
– A Lora, amiben a címszereplő szerelmét, Gerit játssza, fiatal kora ellenére nem az első találkozása a filmművészettel. Már 18 évesen címszerepet kapott Pacskovszky József VII. Olivér című filmjében, kisebb szerepe volt Dettre Gábor Felhő a Gangesz felett című alkotásában. Ezekhez képest mennyiben volt más – ha más volt egyáltalán – Herendi Gábor nemzetközi stábjában dolgozni?
– Természetesen más volt, nem csak azért, mert a Lorát játszó Lucia Brawley személyében megismerhettem egy olyan izgalmas, más világból való és mégis rokon lelket, aki ha a távolság nem választana el bennünket, a legjobb barátaim egyike lehetne. Nem csak az, hogy a stáb maga is izgalmas, világlátott és kreatív emberekből állt, akik kicsit másként közelítenek a dolgokhoz, mint korábbi kollégáim. Más volt Herendi Gábor miatt is, aki reklámfilmesként is dolgozik, s sokak számára talán meglepően ebből a műfajból, illetve abból, hogy mondhatni napi szinten forgat, olyan professzionális filmes látásmódot és munkamódszert alakított ki, amiből szerintem a játékfilm is csak profitálhat. Különösen azért, mert Herendi nemcsak profi szakember, de érzékeny szemű alkotó is, aki képes az ihlet és az aprólékos megvalósítás egymással nem mindig barátságban lévő világát egységként megélni.
– A Lorában valóban minden adott ahhoz, hogy utat találjon az emberek szívéhez. Van benne halál és szenvedés, édes-bús szerelem és vad szenvedély, öntörvényű emberek és emlékezésből, lelkiismeret-furdalásból felszabaduló, elementáris vágyak. Mindez jól megválasztott eszközökkel és szereplőkkel nagy hatású filmmé gyúrva, amiben a szaxofonjával külön világot alkotó Geri megformálójaként ön valóban lehetőséget kap arra, hogy megvillantsa oroszlánkörmeit. Mennyire áll közel önhöz ez a sokak szerint talán túlságosan is érzelemdús történet?
– A sztori valóban hordoz olyan elemeket, amelyek minden valamirevaló szerelmi történetben fellelhetők. Ez szerintem nem baj, hiszen, ha meggondoljuk, Shakespeare Rómeó és Júliája is ilyen történet, mégsem jut eszébe senkinek olcsó szentimentalizmussal vádolni a drámaírók legkiválóbbikát. Azt kell mondjam, szerencsém volt a figurával is: tépelődő, magának való, ugyanakkor magát megmutatni kívánó, s ezért keményen megdolgozó figuráját nagyon is rokonnak érzem saját magammal. Külön élmény volt, hogy a szerep kedvéért megtanultam szaxofonozni. A zenélés csodavilágába Cseh László, egy fiatal dzsesszzenész vezetett be, és varázslatos személyiségével segítségemre volt a zenész Geri alakjának megformálásában, kitalálásában is.
– Az ön életében most egy másik „sztori” is napirenden van, mégpedig a West Side Story, amiben az egyik Cápát alakítja, táncolja. Közel áll önhöz a tánc?
– Amit táncként ismerünk, talán nem annyira, de az a fajta színpadi mozgás, amit Ladányi Andreától a főiskolán tanultunk, már nagyon is. Annak pedig külön örülök, hogy Debrecenben, egy Csányi János és Vidnyánszky Attila vezette társulatban próbálhatom ki mindazt a színpadon, amit Ladányi Andreától, Lukács Andortól, Gálffi Lászlótól vagy Földessy Margittól tanultam. Ők ugyanis azt mondják: olyan társulatunk lesz, amilyet csinálunk magunknak. Ez tetszik nekem.
origo.hu
Felállították az Ország Karácsonyfáját - képek
