Vaskos prekoncepciók

T É N Y - K É P

Nem mennek ki a fejemből a Dogville című film utolsó mondatai. A maffiavezér azt kérdezi a lányától, milyen mércével akarja mérni a körülötte élőket, mert ha kevesebbet vár el tőlük, mint saját magától, akkor lenézi őket, miközben azok halálra kínozhatják minden következmény nélkül, ha egyenlő mércével mér, megmenekül, de ahhoz ítélkeznie kell felettük.
Emberek vagyunk mind, nem istenek, nem megváltók, hát legjobb lenne a legtöbb esetben egyenlő mércével mérnünk, nem? Mert a diszkrimináció az diszkrimináció, legyen negatív vagy pozitív. Mind a kettő megalázó, hát ha még hátsó szándék is lapul mögötte. Napjaink balliberális politikai erői, melyek bukott eszméikből nem képesek jövőképet állítani elénk, alaposan gyanúsíthatók is mindkettővel. Nem azzal foglalkoznak, hogy olyan gazdasági, társadalmi feltételeket szorgalmazzanak, amelyekben meg lehet felelni az általános emberi mércének, hanem azzal, hogy diszkrimináljanak, a politikai korrektséggel revolverezzenek, vagy védelmezzenek, és ezzel tereljék el a figyelmet haszontalanságukról, valós egyéni és/vagy csoportérdekeikről. Értelmiségi holdudvaruktól pedig azt várják, hogy fedőmeséiket megzenésítsék, megfilmesítsék, ostyában, tejszínhabbal beadagolják a szavazópolgárnak és azoknak a marginális társadalmi csoportoknak, amelyeket álcázó hadműveleteikhez felhasználnak.
Az efféle udvari művészet reprezentánsa a szombaton a Művész moziban bemutatott Falusi románc című szituációs dokumentumfilm is, mely egy leszbikus értelmiségi nő és egy szegény, háromgyermekes cigány asszony szerelméről szól. De nem csupán a marginális témaválasztás az udvari művészet ismérve, sőt ettől még lehetne más is, lehetne akár jó is a film. Ott vannak azonban a vaskos prekoncepciók is az alkoholista, brutális férjről s vele jóformán a teljes magyar férfitársadalomról, amely – és erre a rendezőnő szerint, úgy látszik, szót vesztegetni sem érdemes, anynyira nyilvánvaló – majd minden bajok okozója. Hasonló fakkba kerül még a falu magyar népessége, valamint az asszony kiterjedt roma családja. Ők alkotják a rendező meglátása szerint az ellenséges külvilágot, amely aztán zsákutcába viszi a két Mari szerelmét. A fenti vádakra a két főszereplő szavain kívül viszonylag kevés a dokumentált bizonyíték. Az állatiasan brutális férj részegen cirkuszol egy kicsit a másik Mari háza előtt, aztán hazaoldalog a felesége nélkül, s előtte, utána a bő ötven perc alatt senki se kérdi tőle, hogy mit miért, és mégis hogyan. A szintén démoni színben feltüntetett pultosnő a kocsmában szinte csak – igaz, obszcénül, pletykaittasan – nevetgél a kérdésre, hogy mit tud a helyi leszbikusokról. Egy roma fiú alaposan meglepődik, hogy a diszkóban lány táncol lánnyal, neki meg most nem osztottak. Kalányos Mari egyik minden lében kanál nőrokona elbeszélget a kapu előtt Bán Marival, és ennyi. A nagy igyekezettel sulykolt előfeltevésekkel szemben inkább az sejlik fel, hogy a két Mari világa, addigi élete egymástól nagyon távol van, s a cigány asszonynak egész identitását fel kellene adnia azért, hogy a másik nővel tartson. De fél a másik világától, nem érzi ott magát biztonságban. Hiába kérdezzük, hogy gyökeresen más lenne-e a helyzet, ha Bán Mari mondjuk Bán Karcsi lenne. Túl sok probléma rétegződik egymásra, s egyik sincs igazán kibontva. Zűrzavar, tanácstalanság, bizonytalanság marad a nézőben, hiába gyullad ki a villany a stáblista után. A két Mari és a film mögött nem látjuk kirajzolódni az alkotó, a rendező arcát sem. Azt az arcot, az igazit, talán még ő maga sem ismeri, mert az bizony csak a prekoncepciókon túl pillantható meg.
A bemutató nem várt érdeklődésre tartott számot: leszbikus párok, pszichológusok, szociológusok, filmesek és néhány nyereg alatt puhított, politikai korrektséggel fazonra igazított férfi jelenlétében kétszer is le kellett vetíteni. Igaz, az első vetítés utáni beszélgetés kínosan alakult. Kiderült, hogy azóta ügyvéd segítségével a férjet eltávolították – nem derült ki viszont, hogy hova –, s ezután a megszabadított asszony rendszeresen ütlegelni kezdte szerelmét. Egybehangzó vélemények szerint átadta, amit a férjétől kapott. Ezen a ponton Kalányos Mari a jelenlévők fejében azzá lett, amitől a filmben rettegett: hiába dédelgetett egzotikus vadállattá. Ugye, ne kérdezzem meg, hogy akkor most az alkotók logikája mentén ki a rasszista, kirekesztő, miegymás?
(Falusi románc – Meleg szerelem. Dokumentumfilm, 51 perc. Rendezte: Bódis Kriszta. Gyártó: Inforg Stúdió, 2006.)