Penderecki darabválasztása általában szándékos, tudatosan nyúl saját művei mellett a XX. századnál korábbi szerzőkhöz, és ezekkel az összeállításokkal is üzen a közönségnek. Most azonban újabb érdekességgel bővült a megfejtésre váró üzenetek sora, ugyanis négy évvel ezelőtt a Litván Nemzeti Szimfonikus Zenekar előadásában már hallhattuk Budapesten Penderecki vezényletével a Skót szimfóniát, akkor a Metamorfózisok című, hegedűre és zenekarra komponált versenyműve kíséretében. A kritika már akkor pedzegette, az éppen hetvenedik születésnapját ünneplő zeneszerző vajon miért éppen ezt a művet választotta jubileumi koncertjére. Ez különben véletlen, nem azt jelenti, hogy a komponistának hazánkról a ködös Skócia jutna eszébe, az azonban érezhető, Penderecki különösen kedveli ezt a művet s általában Mendelssohnt. Ez a szimpátia érződött az előadáson is, amely ugyan nem produkált robbanásig feszült pillanatokat, végtelen eufóriát vagy éppen megható könynyeket a közönség soraiban, mégis igazi élményt nyújtott. Itt ugyanis nem egy kivételesen tökéletes interpretációt hallottunk, sokkal inkább önfeledt örömzenét, átélt, képszerű pillanatokat, amely tapintható közelségbe hozta nekünk az egyes motívumokat. Penderecki hangszínérzékenysége, amely a saját darabjaira anynyira jellemző, itt is megjelent, és ezeknek a színárnyalatoknak a kifejezésére ez a szimfónia kitűnő talajt biztosít.
A műsor második felében hangzott el a Concerto grosso magyarországi bemutatója. (A darabot Lengyelországban szintén a Sinfonietta Cracovia játszotta először.) A mű a három tenor ihletésére készült, s ennek a bulvártémának az állandó ismételgetésével lényegében meg is öli a sajtó a darab lényegét, a concerto grosso műfaji kereteit, amely a hangszínbeli és dinamikai árnyalatok, lehetőségek tárházát jelenti. S ez Pendereckinél, aki egyébként is rendkívül érzékenyen kezeli a hangszerek arányait, a hangszíneket, csodás alapanyag.
A szólók elosztása rendkívül kelet-közép-európaira sikerült: az orosz Tatjana Vasziljeva mellett – aki már korábban is dolgozott együtt Pendereckivel – hazánkat Fenyő László képviselte, a harmadik csellista pedig a zágrábi Monika Leskovar volt. Három ilyen kitűnő művészt hallgatni egyszerre páratlan élmény. Nehéz is lenne eldönteni, melyikük játéka volt a legemlékezetesebb, hiszen maga a darab is egyenrangú partnerekként kezeli őket. Összjátékuk, amikor a három gordonkavonó pontosan egyszerre indult, fordult, betöltötte a teret, valóban a három tenort idézte, akik fantasztikus hangjukkal elkápráztatták a közönséget, azonban ezen túl sokkal inkább az eredeti barokk műfaj szerkesztési technikáját, meglepően romantikus, lírai dallamokat és ennek ellentéteként Prokofjev zenéjéből ismert groteszk pillanatokat hallottunk. A csellószólamokból derült ki, hogy Penderecki hegedűs múltja mennyire segíti őt a komponálásban, itt ugyanis a cselló mint hangszer is bemutatkozott, kihasználva adottságait, játéktechnikai lehetőségeit, különböző hangszíneit.
(A Sinfonietta Cracovia hangversenye Krzysztof Penderecki vezényletével, Művészetek Palotája Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, február 15.)
origo.hu
Manfred Weber és Brüsszel fizeti Magyar Péter országjárását
