Koncertjein rendszerint egy korábbi, általában XIX. századi művet párosít saját műveivel, hogy alakult ki ez a gyakorlat?
– Általában úgy szoktam öszszeállítani a műsort, hogy a programok egyike egy nagyobb szabású saját művem legyen, amelyet egy másik kortárs darabbal kötök öszsze. Másrészt nem félek a nagy mesterekkel való konfrontációtól.
– A Concerto grossót három csellóra és zenekarra írta. Ebben szerepet játszik az ön vonós múltja?
– Természetesen. Hat-hét éves koromban kezdtem komponálni, az első zsengéim a XIX. századi virtuóz hegedűművek mintájára készültek, Paganini, Wieniawski voltak a nagy példaképeim, és ez nyilván megmarad az emberben. Persze írok oratóriumokat, szimfóniákat is, de mindig visszatérek az instrumentális versenyművekhez. A koncertek lényege mégiscsak az, hogy valamelyik hangszer vagy hangszercsoport virtuozitását kiemeljem és bemutassam, a Concerto grosso erre utal. Ebben a művemben a három gordonkaművész mindegyikét külön-külön, önállóan kezeltem, mindhármuknak megírtam két nagy kadenciáját, úgyhogy nem volt semmiféle hierarchikus besorolás. Talán a legnehezebb az volt, hogy úgy írjam meg ezt a darabot, hogy mindenki egyformán kapjon a terhelésből is. Ez a mű két jellemző vonással rendelkezik. Az egyik a líra, amely valahogy visszatért a zenémbe a legutóbbi években. Mindig féltem egy kicsit a lírától. Amikor az avantgárd korszakomat éltem, a lírát teljesen kizártam. A másik elem a Concerto grossóban a virtuozitás. Mindig is igyekeztem feszegetni az instrumentális lehetőségek határait, olyan darabot írni, amit még éppen el lehet játszani az adott hangszeren, de már a felső határon van.
– Az avantgárd óta nagyot változott a világ. Sokan úgy látják, a zeneszerzés irányvonalai most is alakulóban vannak. Ön szerint milyen irányba megy el a következő néhány évtizedben a fő zeneszerzői stílus, a zenei nyelv?
– Teljesen természetes a változás. Az ötvenes-hatvanas években az új dolgok felfedezésébe beleájultunk, beleszerettünk, de óhatatlanul vissza kellett térni a zenében örökké meglévő régi zenei vonalakhoz. Meggyőződésem, hogy a zeneírásnak természetes folyamatnak kell lennie, különben erőszakot követünk el magunkon. Szükség volt az avantgárdra, félreértés ne essék, mert azért sok tekintetben megváltoztatta a nézőpontot. Megtaláltuk a játék új lehetőségeit, az új technikákat, de a forradalmi változások után óhatatlanul egy visszaigazodás, visszanyugvás következik be, némi stagnálással. Ahogy elnézem a zeneszerzőket, mintha ködben bolyonganának, keresik az útjukat. Az az érzésem, hogy a zenei nyelvezet megújítása negyven-ötven éves időközönként következik be, ennyi idő telt el a mi avantgárd időszakunk és a 20-as évek avantgárdja között. Most újra itt az idő, hogy egy újabb hullám lépjen fel, bár személy szerint ennek a jeleit még nem érzékelem, hiszen amit ma avantgárdnak tekintenek, az annak az ismétlése, amit negyven évvel ezelőtt csináltunk.
– A most dirigált Sinfonietta Cracoviának egyben támogatója is. Ez azt jelenti, hogy rendszeresen dolgozik velük?
– Olyannyira, hogy a feleségem az alapítók egyike. A Sinfonietta Cracovia ma a legjobb krakkói zenekar, fiatalok, fejlődőképesek, s miután Krakkóban lakom, kötelességemnek érzem, hogy támogassam őket. Persze más zenekarokkal is dolgozom, művészeti igazgatója vagyok a Sinfonia Varsoviának, amely egy némileg nagyobb méretű zenekar, és ők már megszerezték a nemzetközi renomét. Visszakérdezhetek? Kíváncsi vagyok, milyen a helyzet a magyar kultúrában. Rosszabb, mint volt a rendszerváltás előtt, vagy lényegesen rosszabb?
– Lényegesen rosszabb. Főleg azért, mert most a művészeti oktatást építik le, hogy az így felszabaduló órákat informatikával, nyelvekkel helyettesítsék, ennek következtében egyre kevesebb tehetséges gyerek tud kitörni. A művészeti felsőoktatásban már látszik is az eredmény, évről évre kevesebb a jelentkező. De mi a helyzet Lengyelországban?
– Pontosan ugyanez. Az összes posztszocialista állam kivétel nélkül ugyanezzel a gonddal küszködik, s ez a folyamat csak egyre inkább erősödni fog. Elég, ha csak azzal kezdem, hogy manapság egy valamirevaló hangszer ára egy autó értékével egyenlő. Régebben a hangszerek megfizethetők voltak. A kulturális élet a nyugati országokban ugyanígy alakul. A különbség csak annyi, hogy nyugaton ez a folyamat már korábban elkezdődött. Az Egyesült Államokban például katasztrofális a helyzet. Persze mindenhol vannak magánintézmények, magániskolák, de ezeket ki tudja megfizetni?
origo.hu
Manfred Weber és Brüsszel fizeti Magyar Péter országjárását
