Kodály szellemi öröksége

Miközben Kodály Zoltán halálának 40. évfordulóját ünnepeljük, az általa oly magas színvonalúra emelt hazai ének-zene oktatás minden eddiginél mélyebbre süllyedt, a heti egy énekórával már meg sem közelítjük a nagy zeneszerző egykori álmát, hogy „a zene mindenkié”. Összeállításunkban énektanárok, karnagyok, művészek beszélnek a kodályi örökségről.

Szabó Dénes Kossuth-díjas karnagy, a nyíregyházi Kodály Zoltán Általános Iskola énektanára.
– Mit gondol, hogy őrizte meg a zeneoktatás az elmúlt negyven év alatt Kodály szellemi örökségét?
– Kodály halála után nem sokkal megjelentek az új zsenik, akik úgy gondolták, most ők következnek. Az új messiások különböző taktikákkal kezdték elárulni Kodály százéves álmát. Ő ugyanis azt gondolta, hogy a zene lelki táplálék, főleg a fejlődő ifjúkorban, ezért azzal mindennap találkozni kell. Ebben a kérdésben is elég szigorú volt, mert azt is mondta Bartókkal együtt, hogy csak tiszta forrásból és csak a művészileg legtökéletesebbet szabad a fiataloknak adni. Ezek az elvek sajnos nem sokáig működtek a gyakorlatban, mostanra pedig elértünk oda, hogy reform címén lényegében megszűnik az egész.
– Mi volt a hozadéka az említett kodályi elgondolásnak?
– Azok az iskolák, amelyekben Kodály elképzelései alapján tanították az ének-zenét, nemcsak ebben mutatkoztak hasznosnak a társadalom számára, hanem az élet egyéb területein is. A nyíregyházi Kodály Zoltán Általános Iskola még ma is tudja ezt bizonyítani: a nagy létszámban hozzánk érkező látogatók mindannyian azt mondják, ebben az iskolában más típusú gyerekek nevelkednek, sokkal inkább részei a társadalmi szolidaritásnak, mint a többi iskola diákjai.
– Mi lehet az oka annak, hogy ez a jól működő rendszer ma már alig néhány helyen működik?
– Furcsának tartom, hogy nagyon sokan ma legfeljebb ünnepnapokon gondolnak Kodályra, az évfordulókon kívül pedig gyakran éppen ellene és az ő elveivel szemben döntenek. Így történhetett meg az, hogy a magyar iskolai énekoktatásnak, amely valamikor világhírű volt, ma már csak a híre van meg. A heti egy óra súlytalan tantárggyá teszi. Az elmúlt esztendőkben úgy látom, hogy a szellem kezd kiszorulni a magyar közéletből, s helyette rátelepszik egy akarnok és hozzá nem értő politika.

Igaliné Büttner Hedvig a zuglói Hunyadi János Általános Iskola énektanára. Ebben az iskolában ötven évvel ezelőtt maga Kodály Zoltán alapította az ének-zene tagozatot, az első tanárok pedig Szabó Helga és Sebestyénné Farkas Ilona, Sebestyén Márta édesanyja voltak.
– Ön szerint a jelenlegi óraszámmal mennyire tartható a magyarországi ének-zene oktatás hírneve hosszú távon?
– Semennyire.
– Hosszú távon ez milyen hatással lehet a magyar kulturális életre?
– Rengeteg negatív hatása lehet. Ha elhagyjuk a hagyományainkat, a népdalainkat, a népzenénket, azt a kincset, amit Kodályék összegyűjtöttek, az hozzájárulhat a magyarság pusztulásához is. Olyan nemzeti értékek vesznek így el, amelyeket semmivel sem lehet pótolni, és itt nem csak az éneklésről vagy az éneklési kedvről beszélek.
– Önöknél vannak tagozatos és általános osztályok is. Hány énekórájuk van?
– Iskolánként változó a tagozatos óraszám, nálunk négy énekóra van, de olyan helyet is ismerek, ahol csak kettő. Az általános vagy más tagozatú osztályokban viszont csak egy énekóra maradt. Én is tanítok ilyen osztályban: tegnap volt énekóránk, a jövő héten a nemzeti ünnep miatt elmarad, és legközelebb két hét múlva lesz. Így már elég nehéz eredményt felmutatni. Erre szokták mondani, hogy két énekóránál az egy nem eggyel, hanem nagyon sokkal kevesebb. Elérni talán annyit lehet, hogy egy-egy zeneműre rácsillanjon a gyerekek szeme, vagy úgy tanítani például Kodályt, hogy mély nyomot hagyjon. Ehhez viszont nagyon kell tudni a szakmát.
– Menyire tanulnak meg kottát olvasni az általános osztályokban a gyerekek?
– Szinte semennyire. A kottaíráshoz, -olvasáshoz rutin kell, enynyi idő alatt pedig lehetetlen megszerezni. Kodály halála után negyven évvel nagyon szomorú a kép.

Sebestyén Márta népdalénekes a legismertebb magyar előadóművész szerte a világban. Szinte minden díjat elvitt már, amit művész megkaphat. Kötődése Kodályhoz és a Kodály-módszerhez születésétől adott, édesanyja ugyanis Kodály tanítványa volt.
– Hogy látja az ének-zene oktatás helyzetét?
– Amikor én voltam diák, akkor még voltak jó énekórák: a tanáraim emberileg, szakmailag kiválóak voltak (például Lukin Laci bácsi) – ma azonban drámai a helyzet: ott tartunk, hogy a fiaim utálkozva jönnek haza az énekóráról, ahol dolgozatot írnak, nincs éneklés, a tanárok pedig dilettánsak. Úgy látom, a tanárképzésben hihetetlen színvonalesés történt. Mintha édesanyám generációjának nem volna utánpótlása.
– Mit érzékel ebből a színpadon?
– Ezt a hanyatlást előadóművészként szerencsére nem érzékelem, mert kinevelődött a közönségünk, az én generációmból a zeneszeretők gyerekei is ebben nevelkedtek. Így folyamatosan bővül a kör, erre szép példa a táncházmozgalom, amit most már nem lehet visszafelé irányítani. Ezzel szemben azonban gyakorló anyaként pontosan látom, hogy az énekoktatást elsorvasztják és minősíthetetlenné teszik, és ez iszonyatos bűntett. Ezért le a kalappal azon pedagógusok előtt, akik mégis felveszik a harcot, és mindent megtesznek a gyerekek oktatásáért.
– Miben látja a jövőt?
– A Nemzetközi Kodály Társaság elnöke írta nekem karácsonyi jókívánságai mellé, hogy társaságként senkinek nem tudnak pénzt adni a Kodály-emlékév produkcióira, csak kapcsolatokkal tudnak segíteni, de szerintük Kodály Zoltán megünneplésének a legméltóbb módja az lenne, ha visszaadnák a rangját az iskolai énekoktatásnak, Kodály szellemiségének. Mi egyébként sem tudunk méltóképpen ünnepelni. Nem csak azért, mert nincs pénz, hiszen az összefogás nem kerül semmibe. Most felülről nagyjából úgy állnak hozzá, hogy akinek ez hobbiból fontos, az ünnepeljen; az ünneplés egyfajta magánügy lett, amihez nem adnak sem pénzt, sem keretet. Ráadásul, úgy látom, tele vagyunk csoportosulásokkal, klikkekkel, egyik szervezet nem tud a másikról, vagy éppen fejedelmi gőggel elvonul előtte. Egyesek lenézik a népzenészeket, nem egyesülnek a szellemi energiák, pedig fontos volna az összefogás, hiszen ezek a dolgok nem egymástól elválasztva élnek, hanem együtt. Én szívesen partner vagyok bármilyen kezdeményezésben, ahol a gyerekeknek élményszerűen lehet átadni az éneklés örömét.

Záborszky Kálmán a Szent István Király Zeneiskola és Zeneművészeti Szakközépiskola igazgatója, valamint a híres, azonos nevű szimfonikus zenekar karmestere.
– Hogy látja, van garancia Kodály örökségének a továbbélésére a mai oktatási szabályozás mellett?
– Egy pozitív példa: 2006. november 25-én Kodály-hangversenyt tartottunk, amelyen 1200 zuglói iskolás énekelt. A Székely fonó című daljátékon keresztül sok-sok népdalt ismerhettek meg. A siker, a gyerekek lelkesedése határtalan volt! Sajnos, a döntéshozók nem tudják, a Kodály-örökséggel, még létező zenei intézményeinkkel milyen kincs birtokosai vagyunk! Nem ismerik fel, mit jelent a zenetanulás, annak milyen hatása van a személyiségfejlődésre.
– Mit gondol, a Kodály-módszerrel és a magyar zeneoktatással elért nemzetközi hírnevünk fenntartható hosszú távon, ha ennyire alulkezelik az énekoktatást? Érezhető-e olyan változás a középiskolás korosztálynál, ami ennek a negatív folyamatnak tudható be?
– A középiskolásoknál már látszik a művészeteket mellőző iskolarendszerünk hatása: a fegyelmezetlenség, a koncentráció hiánya, teljes érzelmi zűrzavar, a magyar nyelv ismeretének és a kifejezőkészségnek a gyengülése. Mindez előbb-utóbb a tanulás képességének csökkenéséhez is vezet. Sajnos, a média rendkívül rossz irányba befolyásolja a társadalom széles rétegeit, a döntéshozók pedig ezt a negatív irányt követik. A saját példánkra visszatérve: tudom, hogy a gyerekek még értik, milyen a jó zene, szívesen tanulják, ha erre lehetőséget kapnak. Nem tudom, kinek az érdeke, hogy a magyar társadalom gyökértelenné, műveletlenné, érzelmi analfabétává váljon.