Bódis Erzsébettől kapta ugyanis a kis kancsót, a kiváló textilművésztől, aki a nyolcvanas évek közepén áttelepült Marosvásárhelyről lányához, a Gödöllőn élő, ismert textiles Katona Szabó Erzsébethez. Az üveg apró figyelmesség, a textilterv, amelyet az idős alkotó az Ernst Múzeumnak ajándékozott, komoly gesztusnak tekinthető.
– Nincsenek alkotásai magyar köz- és magángyűjteményekben, éppen ezért tartottuk igen fontosnak, hogy egy éve, egyéni kiállításakor megajándékozta az Ernst Múzeumot. Sajnos elképzelhető, hogy néhány hét múlva ez a mű, jó néhány társával együtt, eltűnik a nagyközönség látóteréből. Az önállóságát egy tavalyi miniszteriális döntés értelmében elvesztő intézmény vagyonáról ugyanis az Oktatási és Kulturális Minisztérium (OKM) nem rendelkezett, s nem is engedett ésszerűen rendelkezni. Az évek során többször is írtam az OKM érintett vezetőinek, hogy nyilvánítsák közgyűjteménnyé ezt a műtárgyegyüttest, de mondanom sem kell, hogy egyetlen válasz sem érkezett leveleimre. Tulajdonképpen senki nem tudja, mivel foglalkoznak ott.
– Ezért próbálta meg „elrendezni” a gyűjtemény sorsát még az elmúlt év végén, mielőtt megvált volna a múzeumtól?
– Nagy könnyebbség volt lezárni az egyoldalú párbeszédet a főhatósággal. Amikor december 12-én megtudtam, hogy az Ernst Múzeum Kht. megszűnik, mert a tervek szerint a múzeumot beolvasztják a Műcsarnokba, azt is értésemre adták, hogy minden továbbival kapcsolatban Petrányi Zsolthoz, a Műcsarnok főigazgatójához kell fordulni. Mivel ő azt mondta, hogy gyűjteményre nincs szüksége, elindítottuk a „műtárgymentő” akciót. Megkérdeztük az adományozókat – mert minden mű ajándékként került hozzánk –, mit szeretnének tenni a művekkel. Különböző válaszok érkeztek: voltak, akik visszakérték, mások művészeti alapítványnak adnák, ismét mások az eladásba is beleegyeznének. Jog szerint nekem akkor egyetlen lehetőségem volt a cselekvésre: az alapító tőke fele értékében (másfél millió forint) kiadhattam a néhány legfontosabb művet alapítványoknak, hogy sorsukat biztosítsam, azzal a záradékkal, hogy majdan, a remélhetőleg ismét önállóvá váló múzeumnak visszaadják. Azaz: ezt tehettem volna, de a művek ma is az Ernst raktárában vannak, s azóta az OKM, véleményem szerint teljesen jogellenesen, megtiltotta ezt a lépést. Ez alap a pereskedésre, hiszen az a cél, amiért a múzeumnak adták az alkotók a műveiket (hogy megerősítsék múzeum voltában), megszűnt, tehát akár mindannyian visszakövetelhetnék ajándékukat.
– Mindenesetre úgy tűnik, a minisztérium az ön működése utolsó heteiben minden lépéséről jól értesült…
– Valóban, akkor a minisztérium már tárgyalt a könyvelőnkkel, hogy vállalja el távozásom után megbízottként a vezetést, s ő ezzel párhuzamosan – minden kényszer nélkül egyébként – jelentette a lépéseimet a minisztériumnak.
– Hány műtárgyról van szó?
– Mintegy száz alkotásról, amelyek huszonhatmillió forintos értéket képviselnek. Egyébként én is, más művészettörténész is adományozott művet a múzeumnak, vagy művészek a kiállításuk kapcsán mások alkotásait is felajánlották, mint például Geszler Mária egy igen fontos Bartoniek Anna-képet a harmincas évekből. Ha arra a szellemiségre gondolunk, amelyet már Ernst Lajos, a múzeum egykori alapítója is képviselt, s arra a hiánypótló szerepre, amelyet az Ernst Múzeum a XX. századi és kortárs művészet minden ágának bemutatásában játszott és játszhatna a jövőben is, nyilvánvaló, hogy egy ilyen rangos kortárs gyűjtemény létrejöttét igen örvendetes dolognak kellene tekinteni. Írtam egy levelet a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatójának is, abban a reményben, hogy ő még tud örülni, s esetleg a legfontosabb művek a galéria gyűjteményébe kerülhetnek.
– Mi az igazság az Ernst Múzeum Műcsarnokba való beolvasztásával kapcsolatban?
–Tényeket szerintem senki nem tud. Én meg különösen nem. Ami biztos: újabb bonyodalmak várhatók, ha a Műcsarnok megkapja az Ernst Múzeumot, viszont nem kapja meg az épülethez kapcsolódó üzemeltetési költséget. Egyet lehet tenni: leépíteni a személyi állományt. De minden változás titokzatos csöndben történik, magának a Műcsarnoknak a kht.-vé alakítása is, ami egyébként egyszerűen érthetetlen. Ahogyan az is, hogy írásban – hivatalosan – még mindig nem közölték Petrányival, mi a terv a két intézmény összevonásáról. Ez hivatkozási alap ahhoz, hogy ő se válaszoljon a koncepcionális kérdésekre, ami viszont szakmailag elfogadhatatlan helyzet.
– Önt március 15-én mégis Széchenyi-díjjal tüntették ki. Igaz, ez még mindig jobb, mint ahogyan a Horn-kormány idején köszönte meg a kultusztárca a Műcsarnok rekonstrukciójának végigvitelét: akkor a magyar kultúra napja előtt huszonnégy órával közölték önnel, hogy az ünnepséget már nem ön rendezi…
– Most sem a miniszter harcolt értem. Szakmai szervezetek az elmúlt években többször is felterjesztettek már a díjra, és a szó szoros értelmében harcoltak, hogy megkapjam.
– A történtek után hogyan értékeli a hat és fél évet, amelyet az Ernst Múzeum élén töltött?
– Most nagyon hajlok rá, hogy azt mondjam: nem volt értelme az egésznek. Szerencsére másoktól azt hallom, fontos volt, ami az Ernstben történt. Mindenesetre a kulturális kormányzat szándékosan vagy információk hiányában, de tökéletesen félreérti mindazt, ami a világban a kultúra területén történik. Könnyedén szétveri az alig újraformálódott intézményrendszert, megszünteti önállóságukat, egyre inkább mellőzi az egyéni alkotómunka támogatását, s a piacosítással és internettel megoldani látja a gondokat, miközben a világ igazi kultúrnemzeteinél soha stabilabbak nem voltak az intézmények, soha nagyobb tekintélyük nem volt a kiemelkedő jelentőségű alkotóknak, mint most. E kultúraellenes (vagy csak egy önfeledt, önmagán kívül mást nem ismerő tömegkultúrát támogató) tevékenység újabb jele, hogy hamarosan végveszélybe kerülnek a művészeti egyesületek, hiszen működésükhöz a minimális támogatást sem kapják meg; a vidéki múzeumok, mert bevételeiktől megfosztották őket. Azért, ha innen nézzük, azt mondom, mégiscsak igaza volt a gyerekeim apjának, amikor Marlon Brandót idézte: az ember hagyjon maga mögött valamivel jobb világot, mint ahová érkezett. Ez csak ritkán sikerül. Az Ernst Múzeumtól így el lehet válni, gondolom. Most már a minisztériumon a sor. Kívánom, nekik is sikerüljön annál jobbat hagyni maguk mögött, mint amit kézbe kaptak.
origo.hu
Aljas, dilettáns, kommunista edzők és sportvezetők próbálták tönkretenni az olimpiai bajnok legendát
