Gondolt egy merészet, és a biztos sikert jelentő folkrevü helyett művészi értéket hordozó táncszínházat vitt Amerikába, mégis kitörő taps fogadta. Talán csak nekünk vannak rossz előítéleteink az amerikai közönséggel kapcsolatban?
– Valóban sok sztereotípia él bennünk, mindenesetre az tény, hogy a világ színpadain nem nagyon láttam olyan nagy produkciókat, amelyek nem revük lettek volna, gondoljunk csak a doni kozákokra, a grúzokra, a dél-amerikaiakra. Van ugyan egy szeglet, ahol létezik átjárás a tradíció és a színházibb megfogalmazás között, ez pedig a kortárs tánc bizonyos területe, de az autentikus néptánc kategóriájában Magyarországon kívül máshol nem találkoztam a miénkhez hasonló próbálkozással.
– Elindíthat ez a siker esetleg egy folyamatot?
– Nem láthatok bele a nagy együttesek munkájába, de mindenkinek azt üzenem, felejtse el bátran a sztereotípiákat, mert számomra kiderült, hogy az amerikai nézők nyitottak. A nézőkön kívül más kapcsolatteremtésre is lehetőség volt, a kortárs tánc több jeles képviselőjével, fesztiváligazgatókkal beszélgettem, és mindnyájuknak az volt a véleménye, hogy ez a hozzáállás segítheti a néptáncot abban, hogy elnyerje méltó helyét a művészetek között, és ne pusztán „múzeumként” maradjon meg.
– Három és fél hónap nagyon hosszú idő, ráadásul a programjuk is rendkívül sűrű volt. Mi segített a feszültségeken úrrá lenni?
– Táncosként kezdtem, ezért pontosan tudom, hogy a legfontosabb motiváció a siker, és ebben szerencsére bőven volt részünk, mert ha nincs siker, akkor kezdenek előjönni a problémák. Emellett a szervező Columbia Artist jó körülményeket is biztosított, a lehetőségekhez képest kényelmesen utaztunk, ami a táncosok lábai és az átlag napi hat-hét óra buszozás miatt nem volt mellékes. Azonkívül ez egy fiatal társulat, a többség nem járt még a tengerentúlon, és végül is a szoros program ellenére a Grand Canyonon kívül mindent láttunk, amit az ember turistaként látni szeretne Amerikából. Az otthoniakkal napi kapcsolatban maradhattunk az internet és egy ingyenes telefonkártya segítségével, így emiatt sem volt bennünk feszültség.
– Önnek nem ez az első amerikai turnéja a Magyar Állami Népi Együttessel, igaz, annak idején „csak” táncosként vett részt a műsorban.
– Ez egész más volt. Táncosként is érez az ember izgalmat, de most az egész műsorért enyém volt a felelősség, kezdve attól, hogy jól döntöttem-e, amikor egy szórakoztató revü helyett a táncszínházat választottam, vagy hogy rendben van-e a világítás, egészen a társulat lelki karbantartásáig. Az első két hétben minden előadás előtt nagyon ideges voltam, hiszen ennek a turnénak sikeresnek kellett lennie, és ez nagy kihívás volt, de aztán láttam, hogy nincs baj, és megnyugodtam, onnantól már csak arra koncentráltam, hogy minden előadás egyszeri és megismételhetetlen legyen.
– Mennyit kellett változtatni a műsoron menet közben?
– Csak minimálisat. Én a műsort egy dramaturgiai folyamatként állítottam színpadra, nem hagyva a közönségnek tapslehetőséget, és be kellett látnom, hogy időnként egy pillanatra mégis meg kell állítani az előadást egy rövid tapsszünetre. Több mint hatvan előadásunk volt, ez majdnem ugyanennyi helyszínt jelentett, és bizony nem voltak mindenhol adottak ugyanazok a technikai feltételek. Az ezekből fakadó hiányokat pótolni kellett, így tulajdonképpen csak annyi történt, hogy mindig az adott színpadhoz adaptáltam a műsort.
origo.hu
Vitályos Eszter: Péter, hát van neked bőr a képeden, hogy te még a nők elleni erőszakról prédikálsz?
