Miles Davis nyomán

A múlt hét végén lezajlott 36. Debreceni Jazznapok a rossz idő ellenére igen népes közönséget vonzott a Balthazár Dezső térre és a Kölcsey Központba. A legnagyobb várakozás az európai Miles Davisként emlegetett Tomasz Stanko fellépését előzte meg, aki végtelenül pontos, ugyanakkor magával ragadóan szabad és kreatív játékkal hálálta meg a közönség lelkesedését. A trombitavirtuózt a drámaian szép dallamok elhangzása után tervezett stílusváltása okairól, irányáról és az európai dzsesszéletről kérdeztük.

2007. 09. 12. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Önt a dzsesszirodalomban európai Miles Davisként emlegetik. Vállalja ezt a címkét?
– Boldogan. Megtisztelő és inspiráló számomra, hogy a XX. század egyik legnagyobb dzsesszmuzsikusával emlegetnek egy lapon. Egyébként soha nem tagadtam, hogy ő az én mesterem, akinek egy időben másoltam fújási technikáját, sőt hangzásait is. De más szinten is a segítségemre volt: sokszor úgy értettem meg zenei megoldásokat, hogy Miles szemével próbáltam nézni őket. A vele való azonosulás nagyban hozzájárult ahhoz, hogy nagyon magasra tegyem magam előtt a mércét, de ahhoz is, hogy megtaláljam saját hangomat.
– A jól értesültek tudni vélik, hogy ön beleunt a balladisztikus-melankolikus előadásmódba, amit a free jazzhez köthető stílusra kíván cserélni. Azt is beszélik, hogy Debrecenben játszott utoljára azzal a kiváló fiatal lengyel zenészekből álló formációval, amellyel évek óta járja a világ színpadait. Mi ebből az igazság?
– Az tévedés, hogy nem lépnék fel többé ezekkel a fiúkkal. Sőt éppen a debreceni koncert erősítette meg bennem azt, hogy Slawomir Kurkiewiczcsel, Martin Wasdilewskivel, Michael Miskiewiczcsel ezentúl is annyit akarok együtt muzsikálni, amennyit csak lehet. Inspirálnak, tehetségesek, frenetikusak, persze hogy nem kívánok elszakadni tőlük. Az viszont való igaz, hogy váltani szeretnék a zenében. Muszáj ezt tennem, mert változás van a lelkemben, és az új élmények új kifejezési módot keresnek maguknak. Egyébként sem szerettem soha a konvenciókat, sem a könnyebb utat, azt pedig végképp nem akarnám, hogy egy stílus rám kövesedjen és megkössön. Szeretek felfedezni a zenélés közben. Ez a magyarázata annak, hogy a mostanság hozzám köthető melankolikus-dallamos művek mellett mindig is játszottam free jazzt. Most viszont teljesen visszatérek hozzá, mert úgy érzem, ez az az előadásmód – stílus, életérzés és filozófia –, ami minden szabadságot megad ahhoz, hogy önmagam lehessek. Mindig is az egyszerű, tiszta hangzásvilág érdekelt, ám ezzel együtt az is mindig izgatott, hogy a dallam előcsalogatása technikailag bonyolult, nehéz legyen.
– Az elvont zenei megoldásokkal operáló free-irányzatokkal szemben a fusion, vagyis a stílusokat egy populárisabb ízlés szerint keverő előadásmód a divat. Nem tart attól, hogy a free jazz közönségtől is komoly képzettséget követelő előadásmódja, elvont hangzásvilága jóval kevesebb emberhez talál majd utat?
– Nem vitatom, hogy a free sokkal szűkebb közönséghez szól, mint a ritmikus-dallamos megoldásokkal operáló fusion. Én viszont ezt vállalom. Igenis, ezt a nagyon felkészült közönséget akarom megtalálni és megszólítani – persze úgy, hogy mindig hagyok egy „vékony cérnaszálat”, amin azokhoz is utat találok, akik nem annyira vájt fülűek. A „cérnaszálon” való közlekedésre egyébként remek lehetőséget kínál maga a show, a dzsesszben elengedhetetlen humor, a dramatikus elemek értő használata. Ezek segítségével meggyőződésem, azok is élvezni tudják a free-koncertet, akiket egyébként az irányzat maga nem hoz lázba.
– Mire készül most?
– Krakkóban Kind of Blue címmel készül egy Miles Davis-program, ezzel folyamatosan turnézunk majd. Ezen túlmenően olyan kitűnő zenészekkel fogok együtt játszani, mint Anders Jormin, Joachim Milde, Jim Berne vagy a kiváló finn zongorista, Alexi Tuomarila.
– No és a magyarok?
– Sajnos eddig nem volt alkalmam magyar zenészekkel együtt muzsikálni, de ismerem a hangzásaikat, több koncerten láttam, hallottam őket. Azt figyeltem meg, hogy ahogy minden ország dzsesszéletének megvannak a senki mással össze nem téveszthető, az országra jellemző hangzásvilágot tükröző kitűnőségei, úgy a magyar jazz-zenének is megvannak ezek az emblematikus figurái, illetve zenei megoldásai. Ez Magyarország esetében szerintem – és úgy vélem, a nemzetközi dzsesszközvélemény is egyetért ebben – a nagyszerű roma muzsikusok által képviselt vonulat, vagyis az, amit Pege Aladár vagy a Szakcsi Lakatos dinasztia ad a világnak. De számomra más miatt is különösen megkapó az ő érzelmekkel teli játékuk. Az érzelmek túláradása ugyanis az, ami közös a Lengyelországban és a Magyarországon születő zenében, és ez az univerzális zenei nyelv nekem személy szerint nagyon szimpatikus.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.