Amíg Szőcs Géza államtitkár megérkezésére vártunk, addig Szkárosi Endre, a könyv szerkesztője (és két vers kivételével fordítója is egyben) sorolta a kötelezőt: Tomaso Kemenynek jelent ugyan már meg magyar nyelvű könyve, az Erdély aranypora című lírai-epikus költemény, de a Magyar Műhely Kiadó gondozásában most kinyomott, A vízözön mondja című könyv az első magyar nyelvű verseskötete. Ekkor toppant be Szőcs, aki költőhöz méltón rögvest képekben jellemezte a vendéget: Kemeny egy magyar költő álruhában, a vers az álruhája, s mesebeli fordulatnak nevezte, hogy elkerült Magyarországról, de most visszakaptuk.
Ezzel Szőcs be is fejezte a jellemzést. Inkább felolvasott a kötethez írt utószavából.
Itt jöhetett volna az első lehetőség, hogy megtudjunk valamit érdemben is Kemeny költészetéről, de Szkárosi Endre elővezetése nem jutott messzebb annak felvetésénél, hogy szerinte két alapvető kérdéskör adódik a hatvanas évek végén induló életpályával kapcsolatban – a nyelvi és kulturális beágyazottság, valamint a kétszeres identitás. A felvetés megvolt tehát, de Szőcs rögtön megjegyezte, hogy az identitás témája zsákutca, ami viszont szerinte itt érdekes, az a költői világ.
Igaz, a szépségpötty csupán ott van, hogy éppen erről nem mondtak semmit.
Tomaso Kemeny egészen eddig meg sem szólalt, néha eleresztett ugyan egy vidám, olaszos hehezést, de abból nem derült ki, hogyan beszél magyarul. Viszont most olyannyira kezébe vette a gyeplőt, hogy tulajdonképpen átvette a beszélgetés irányítását, nehéz dolga nem volt, csupán önmagát kellett irányítania, igaz, talán mégis az a legnehezebb. Annak a rabbinak az anekdotájába csapott hát bele, aki azt mondta, hogy minden kérdésre tud válaszolni, csak senki nem tesz föl neki kérdést. Ezért kérdés nélkül mesélte el, hogy idefelé látta Ady szobrát a könyvesbolt mellett, hevesen dobogni is kezdett a szíve, s a „szentimentális állat” jelzőjével illette magát. Gondolom, az identitásra irányuló célzások okán kezdte ezzel. Ady kapcsán meg bizonyára kapóra jött a fordítás ügye, elmondta ugyanis, hogy Adyt nem tudja lefordítani, mert az túlságosan magyar, ellentétben József Attilával, aki meg a világnak szól.
Ekkor valahonnan a semmiből került elő az életrajz, hiszen kérdés még mindig nem érkezett a költőhöz. Tíz éves korában, nagypéntek éjjelén nyilván nem maga szorgalmazta a váltást, apja pacifista volt, 1948-ban visszautasította, hogy egy textilgyár direktora legyen, s mint osztályidegen, egész családjával Olaszországban keresett menedéket. Kemeny így némi túlzással anyanyelvét vesztette, de megtanult helyette-mellette olaszul, amin aztán írni is elkezdett.
És persze jöttek a nagy találkozások, Bretonnal, aki azt mondta neki, hogy a francia forradalom hármas jelszavából a Liberté az csak a versekben létezik, Kurtággal, akit muzsikistának nevezett, s akitől azt tanulta, hogy ha nincs semmilyen identitásod, akkor a zene segítségedre siet. S ha már zene, akkor még elmondta azt is, persze kérdés nélkül, hogy megmaradt annak a gyereknek, akinek nagyszombaton, a szökésük másnapján Lisztet kellett volna zongoráznia. Újabb kimaradt ziccer. Végül visszatért az identitáshoz, egészen pontosan ezt mondta: „Nem tudom, hogy ki vagyok, azt sem, hogy ki leszek, csak azt tudom, hogy mit csináltam”. (Na jó, a végül után még belefért egy Cannes-i kaszinós, legatyásodós sztori.)
És újabb lehetőség holt hamvába: Szőcs Géza a menekülés körülményeiről akart érdeklődni Kemenynél, arról, hogy milyen hamis név szerepelt az útlevelében, de sajnos be kellett érnie azzal, hogy az eredeti. S mivel ekkor lezártnak is tekintették a bemutatót, a közönség pótolhatta azt, amit a kérdezők elmulasztottak. Egyetlen kérdés érkezett: elképzelhető-e magyar nyelvű Kemeny-vers megszületése? A költő ekkor is vidáman, olaszosan hehezett egyet, majd azt mesélte, látta 1944-ben a Dunában úszó halottakat, s már akkor szerette volna, ha őt is a Dunába temetik, szóval nagyon reméli, hogy egyszer tud írni egy magyar nyelvű verset a Dunának. Ez szép.
Viszont ezzel a folyó-vággyal elúszott az este is, így ennél többet nem tudtunk meg arról a költészetről, amely kivételes helyzetben van, hiszen a prózaírókhoz képest kevés az olyan költő, aki nem anyanyelvén műveli a szépirodalmat; s egy olyan emberről, akiről most kiderült, hogy értelmes, kerek mondatokban beszél magyarul, közben az angol irodalom professzora, s mégis Olaszország irodalmi világának egyik ismert és elismert alakja.
A könyvét meg majd elolvasom. Abból minden kiderül.
