Tavaly, amikor kinevezték Jeffrey Deitchet a Los Angeles-i MOCA, azaz Museum of Contemporary Arts vezérigazgatójává, a művészszakma egy része bizony csóválta a fejét a tengerentúlon, nem sok reményt fűztek ahhoz, hogy egy közszolgálatot ellátó intézmény, a nyugati parti kulturális élet egyik fellegvára egy olyan ember vezetése alá kerül, aki azzal lett híressé, hogy minden korábbi galériásnál ügyesebben látta át a pénz és a művészet kapcsolatát. A New York Times és a keleti parti értelmiség persze nagy fegyverténynek élte meg, hogy valaki közülük átkelt Amerikán, és kézjegyét egy félhivatalos mamutintézmény élén teszi le.
Jeffrey Deitch ugyanis tőről metszett keleti parti intellektuel, a műkereskedelem nagymestere. 1952-ben született igazi, gazdag amerikai milliomos családba. Olyanba, ahol az elnökökkel, jelöltekkel, szenátorokkal vacsizni igazán nem számított különleges eseménynek a kis Jeff számára. Azonban Jeffet – apukájával ellentétben – nem az olajbiznisz izgatta, hanem elkezdett haverkodni a hetvenes-nyolcvanas évek New York-i művészvilágának tagjaival. Első, még iskolai melóját is a John Webber Galériában szerezte, s ezután – a hozzá hasonló kivételezettekkel együtt, naná, hogy a Harvardra ment. Mivel a nyolcvanas évektől az iskola üzleti diplomájával rendelkezett, hamar rájött a művészeti piac sajátos természetére, miszerint a drog, a prostik és a fegyverek után itt van a legtöbb pénz: sehol másutt nem lehet, pláne legális keretek közt megjátszani azt, hogy szinte ingyen szerzek be valamit, majd milliókat kaszálok rajta.
Staller Ilona miatt van az egész
Első ügyfele Jean Michel Basquiat lett, de ő még inkább csak afféle barátként volt jelen, aki bevezette a kis Jeffet a tuti New York-i művészelit világába. Az igazán gyümölcsöző kollaboráció a kilencvenes években jött létre, egy addig jórészt ismeretlen művész, Jeff Koons révén, aki akkortájt hazánk büszkesége, Staller Ilona, vagyis Cicciolina férje volt. Pár év elég volt ahhoz, hogy Jeff Koons és a másik Jeff, Deitch közös munkáját a posztmodern hype elrettentő példájaként emlegessék. Koons elsőként Made In Heaven című sorozatával vált híressé, amely feleségével ábrázolta pornográf pózokban, hiperrealista szobrokon. Később lufikból hajtogatott állatokat, amiket aztán menőbbnél menőbb galériákban állítottak ki, főleg Deitch révén, és a hipergiccs köré egész kis művészeti irányzatot rittyentettek. Művészete csúcsát tükörfényesre polírozott acélszobrok jelentették, valamint a virágokból kirakott kiskutya a bilbaoi Guggenheim Múzeum előtt. Koons és Deitch egyaránt milliomosok lettek az ezredfordulóra, Deitch pedig megnyitotta saját galériáját, a Deitch Projektet, ahol számos hasonló szellemű tárlatot rendeztek. Ő futtatta fel például Barry McGeet a kora kétezres években.
Ha van valami, ami miatt a Street Art szárba szökött, az éppen a Deitch és kollaborátorai képviselte szemlélet, amiben a valós művészi teljesítmény, mondhatni, huszadrangú kérdés a művészt övező hisztéria, a hype, és természetesen a hajszálpontosan felépített marketingstratégia mögött. Deitch szinte szimbolikus alakja annak a galériásnak, aki elanyagiasította a művészetet sokak szemében. Koons a maga 117 millió dolláros eladási rekordjával csak hajszálnyira marad le Damien Hirst cápája és szeletelt állatai mögött, így a Deitch által csúcsra járatott hype ma már meghatározó fiatal művészek csoportjai, mint például a stuckisták és remodernek számára egyfajta szimbólum. Koons pornószobrai és bilbaoi kiskutyája, amiket a giccs apoteózisaként értelmeztek pár éve, a király meztelen meséjéhez hasonló tanulsággal szolgálnak 2011-ben.
A halál is pénzbe kerül
A MOCA tulajdonosai számára azonban a pénz beszél, Deitch pedig hihetetlenül ért a hype-hoz, tehát értelemszerű volt, hogy amikor 2010 közepén megüresedett az igazgatói hely, a „botránykurátor” alkalmas személynek mutatkozott. Első nagy tárlatát azzal a műfajjal indította, amelynek névtelen alkotói épp a szénné ajnározott művészek személyi kultuszával szembehelyezkedve választják az anonimitást, a pénzszagú művészkedés helyett választják az illegalitást, és a puccos galériák helyett a salétromszagú utcát. Pont azért, hogy visszaadják a művészet szabadságát, amelyet a Deitch-féle, Harvard Business Schoolt végzett kurátorok zártak aranykalitkába a Koonshoz hasonló blöffök révén. Deitch számára persze ez is csak üzlet. Koons lecsengett, most a street art a menő, meg is hívta tehát a „szakma” színe-javát, hogy műveikkel fessék tele a MOCA külső és belső falait.
Így került képbe Blu, aki falakra és utcahosszokra több nap, sőt több hét alatt fest falképeket, és a YouTube-on megosztott animációival tett szert világhírnévre. Blu, aki politikailag sem rejti véka alá véleményét, a Geffen épület falára egy olyan kompozíciót festett, amelyen koporsók láthatók, egydolláros bankjegyekkel letakarva – ahogy a katonák sírja zászlókkal. Blu szerint ugyanis manapság minden a pénzről szól, minden elanyagiasodott, az emberélet, a művészet, a tehetség mit se számít. A dolog lehetne egy fiatal művész szokásos hőbörgése arról, mennyire nem tetszik neki a rendszer a tengerentúlon, és valószínűleg semmi sem történt volna (láttunk már ilyent), ha Deitch nem lép a tettek mezejére.
Janus-arcú művészi portré
A kurátor ugyanis másnap fehérre meszeltette Blu kompozícióját. Érintve érezte magát, és arra hivatkozva, hogy a kép politikailag inkorrekt és offenzív, lefestette az alkotást. A történet innentől magáért beszél, és csodálatosan mutatja az egész művészbiznisz Janus-arcú természetét, amely valójában magasról tesz a művészet valódi tartalmaira, abban csakis az üzletet látja. Amíg a street art tejel és menő, addig jöhet. Attól kezdve, hogy kínossá válik (ami épp alaptermészetéhez tartozna), ugyanúgy működésbe lép a jól bevált politikai korrektség szólama és a cenzúra. Blu „nem való a Geffen Galéria falára”. De hát ezt eddig is tudtuk.
Azért street artist, mert nem ott jelenik meg, ahol a kurátorok milliós üzleteket szakítanak lufiállatokból. Nem való Deitch galériájába. Ami – legalábbis amíg Deitch kurátori megbízása tart – éppen a nyugati part legnagyobb kortárs művészeti múzeuma. Kettős mérce tehát nem csak Magyarországon létezik. Tessék megnyugodni.
