Az agyag is lassan szárad

A magyar kerámia- és az üvegművészet nemzeti büszkeség, úgy tűnik viszont, hogy a Kinizsi utcai keramikusműhelyek kimaradtak a rendszerváltásból.

Amikor a 141 évvel ezelőtt alapított Iparművészeti Múzeumot Lechner Ödön tervei szerint megépítették, Magyarország Európa iparművészeti életének élvonalába tartozott, és itt kezdte meg az oktatást az Iparművészeti Iskola, a mai MOME elődje is.

A Kinizsi utcai pincékben anyagművességgel foglalkoztak, később megalakult az önálló kerámia-tanműhely, amely a huszadik században szép lassan a magyar kerámiaművészet meghatározó intézményévé nőtte ki magát, a kerámia szakból pedig 1945-ben szilikátszak lett. Igaz viszont, hogy sok olyan művész, mint például Gorka Géza vagy Kovács Margit, soha nem járt az Iparművészeti Iskolába. A Kinizsi utca és környéke csak a második világháború után lett kizárólagos képzőhely.

Jó is volt ez így, és nem is: a mesterek stílusának, személyiségének súlya ettől fogva az egész szakmán nyomot hagyott. Schrammel Imre vagy Csekovszky Árpád neve például megkerülhetetlen, ha a magyar kerámia- és porcelánművészetről esik szó. Mindenki tőlük tanult.

A késve érkező „kistestvér”, az üvegszak és mesterei is hasonlóan élveztek kizárólagos monopóliumot annak ellenére, hogy üvegművészetünk számos nagysága – köztük épp az iskolateremtő Báthory Júlia – sohasem fordult meg a Kinizsi utcában.

Nehéz örökség

Épp a mesterek „rátelepedettsége”, a régről hordozott sérelmek és kimondatlan történetek miatt a szakma manapság viszont mintha nem tudna mit kezdeni önmagával. A „mesterek” értelemszerűen saját helyzetüket magyarázzák, tény viszont, hogy rossz egy művészeti műfajnak, ha egy annak egészét meghatározó intézményt negyven éven át irányítanak ugyanazon személyek. Az ő kulcsszerepük a magyar iparművészetben vitathatatlan, 2011-ben viszont már egyértelmű: ami egyedüli, az sem kizárólagos.

A kötet megjelenéséhez kapcsolódó szakmai napon például ilyen kérdések vetődtek fel: az autonóm iparművészet utolsó bástyája a magyar kerámiaművészet vagy a tárgytervező dizájn egyik speciális ágazata? Ki a fontosabb, a gyárban tevékenykedő tervező vagy az autonóm alkotó? Az iparművész vagy a kézműves – akik nem mellesleg jellemzően ugyanott, ugyanattól a mestertől tanultak. Az idősebbek tanácstalanok, nem tudják biztosan, mit kéne tanítani és hogyan, a fiatal művészek meg azt nem tudják még, hogy mit is tanulnak és miért.

A szilikátművészet korábban kivívott műfaji önállóságát az utóbbi években fokozatosan elveszteni látszik. Ezzel párhuzamosan azonban megjelent egy világot járt és felkészült fiatal generáció, amelyik nem nagyon kíván részese lenni egy százéves intézmény agonizálásának, és új utakat keres a Kinizsi utcán túl. De már az Iparművészeti Múzeum is „kényszerű társbérletként” tekint arra az együttélésre, amely épp az intézmény alapítóinak álmaként jött létre azért, hogy a múlt és a jövő művészete egy fedél alatt lehessen.

„Ábel” a Kinizsi utcában

Több érdekes művészarckép is kirajzolódik a 100/50 című anyagból. A kötet egyik nagy érdeme például Orbán Antal, az utóbbi években elfeledett szobrászművész és keramikusművész portréjának újrarajzolása. A szakma jelenének leírása már nem ilyen anekdotázó stílusú. Schrammel Imre, Csekovszky Árpád és Bohus Zoltán portréja például már nem hasonlít Orbán Antaléra, az egyszerű székely legényére, az egyszeri Ábelre, aki feljőve a városba iskolát teremt.

Schrammel és Csekovszky az iskolapadból kijőve váltak a kerámia és porcelán szak vezető tanáraivá. Hasonlóan Bohus Zoltánhoz tanárként lettek művésszé, és nem művészből tanárrá. Schrammelt és Csekovszkyt az a „rendszerváltás” állította új kihívások elé, amely önmagában is meglehetősen felemásra sikeredett, Bohus Zoltán pedig a szak ötvenéves történetéből egymaga negyven éven keresztül töltötte be a szakvezető tisztjét.

Rendszerváltás fáziskéséssel

A Kinizsi utca pincéiben megállt az idő. Úgy tűnik, mintha kimaradt volna húsz évvel ezelőtt a rendszerváltásból. Néhol máig élnek a hatvanas-hetvenes évek konfliktusai. Olyan gondok és belső ellentmondások nehezítik a munkát, amelyek a művésztársadalom „gyorsabban regenerálódó” részein már nincsenek jelen.

A kerámia azonban a művészet egyik legősibb műfaja. Az agyag is lassan szárad, lassan alakul formává, de amikor készen van, jóformán örökké tart. Egy biztos: a szilikátművészet soha nem fog „kihalni”. A magyar kerámiaművészetről száz év múlva is beszélni fogunk. És reméljük, lesz üvegművészet is, amely továbbra is megérdemel pár oldalt majd egy másik kötetben.