Emlékszem, gyerekként mindig csodálkoztam, amikor bizonyos Tom&Jerry epizódokban felbukkant két vaskos barna láb, meg egy kék szoknya, rajta fehér köténnyel. A nyolcvanas évek Magyarországán persze nehéz volt beazonosítani a fekete bőrű házvezetőnő-dajka karikatúráját, az amerikai felnőttek millióinak viszont közvetlen élménye van róluk. A segítség a színes bőrű dajka-cselédekről szól, akik a fehér úrinők helyett felnevelik a gyereket, és közben laza mozdulatokkal a harapnivalót is összedobják a bridzspartira érkező vendégseregnek. Délen járunk, a merev társadalmi konvenciók és a bumfordi maradiság földjén. És mert az élet nem csak cukormáz a koktélpohár oldalán: a fekete dajkák által felnevelt gyerekekből lesznek a következő fehér úrinők.
Kegyetlenségük nem csak a feketéket nyomorítja – kivetik maguk közül a jó szándékú, de szegény sorból származó „white trash” szőkeséget is, akinek magányát a színes dajka enyhíti csak. És kegyetlen ezeknek a kikent-kifent nőknek a kirakat-anyasága is. Mélyszegénységben élő beosztottjaiktól pedig fizikailag is irtóznak. Ennek egyik látványos megnyilvánulása az a higiéniai tervezet, amit az egyik született feleség dolgoz ki: a feketéknek a házon kívül szeparált mellékhelyiség jár. Magyarán: takarítsd el az ürülékem, tedd tisztába a gyerekemet, nyald fel a port, de soha ne ülj a vécémre.
Ezt a méteres kontyok alól előbukkanó álszent szalonrasszizmust utasítja el az újságírói ambíciókkal hazaérkező Skeeter (Emma Stone). Újságírói karrierje nehezen indul a helyi lapnál – sohasem vezetett háztartást, márpedig csak a takarítási tanácsadásnál van üresedés. Barátnője engedélyével igyekszik az egyik cseléd kikupálni, de a háztartási alapismeretek kurzusból polgárjogi mozgalom születik: könyvet ír a déli fekete dadákról. Közösen gyűjtik össze a történeteket a fehér gazdák piti könyörtelenségéről, és a világ elé tárják.
Ez a hősies nekifeszülés két amerikai filmes zsánert is játékba hoz. Felidézi a polgárjogi filmek szép hagyományát és a szülőhelyére visszatért, jól képzett felforgató sokszor látott toposzát is. Az elsőfilmes Tate Taylor láthatóan mindkét hagyományt ismeri. Nem beszél újító módon a fekete-fehér szembenállás szégyenfoltos múltjáról, de komótosan pergő, vicces pillanatokban gazdag, érzelmes és helyenként megható filmet rendezett az alapanyagul szolgáló bestsellerből.
Talán a túlzott hagyománytisztelet az oka, de mondanivalója sajnos nem lép túl a „rossz fehér – jó fekete” felosztáson. A kettősség a színészi alakításokon is lemérhető: a két meghatározó fekete cseléd alakítása mély, jelenlétük a vásznon erős és emlékezetes, humoruk magával ragadó (Viola Davis és Octavia Spencer). Kevés kivétellel mindenki más csak asszisztál a történethez.
Sajnos a film kezdeti feszessége később kissé öncélú vicceskedésbe fullad, egy mindent vivő pités poén (kár lenne elárulni) is kicsit túl sokszor kerül elő – bár legalább új értelmet ad a magyar „s@#r van a palacsintában” kifejezésnek. A végére a kezdeti ijedség is elszáll: a jó elnyeri jutalmát. Itt pontot is tehetnénk. De ha éppen kekec társadalomtudósok lennénk valamelyik posztmodern elméletgyárból, azért hozzáfűzhetnénk: milyen érdekes, hogy végül a fehér lány csinál aranyat abból az elmaradott, szemforgató és előítéletes déli fekáliakupacból, amit otthon talált – a saját házukban is. Az igazi történet valahol ott kezdődik, ahol a film véget ér: a fekete dadák végre megtapasztalják a szavak erejét, és az önmagukért kiállás élményét. Ott maradnak délen, és küzdenek tovább. Önerőből.
(A segítség, 2011, színes, feliratos amerikai–indiai–arab emirátusbeli filmdráma, forgalmazza a Fórum Hungary)
