Budapest enni szeretet

Ahogy eszel, olyan leszel: Marje Vogelzang holland étkezési dizájner cigány ételekre komponált gasztroperformansza az A38 hajón.

Szóval már megint a hollandok. A holland dizájn hasít, de mindjárt mellettük, az élmezőnyben hasítanak a dánok is: az egy főre jutó kreatív ötletek száma ott fenn, a hűvös-nyirkos északon jó ideje bosszantóan magas. A holland dizájn eredményeiből, irányaiból villantott fel némi keveset a hétvégén a holland design napok, és aki látja, hogy az elkényelmesedett, jóléti Európa jövője a tank erőkkel nyomuló Kelettel, Kínával szemben csak a tudásipar, a kreatív gazdaság lehet, vagy egyszerűen szeret nyitott szemmel járni, valamelyik eseményen talán ott is volt.

Marije Vogelzangot a WAMP és a Chili & Vanilia bloggere, Mautner Zsófia már többször megpróbálta Budapestre csábítani, mert a nő tényleg érdekes, első hallásra már a névjegyére vésett foglalkozása is: „eating designer”. Étkezési dizájner. Tökéletesen belövi az abszolút trendit. A gasztropaletta végre itthon is egyre színesebb, már nem ciki tudatosan válogatni, a minőséget becélozni. A dizájn pedig, amióta nem formatervezésnek hívják, Magyarországon is kapaszkodik fölfelé.

Volt azért egy sanda gyanúnk, hogy az Eat Love Budapest (Egyél szeretet Budapest) címmel meghirdetett Vogelzang-féle gasztroperformansz látványos, feszesre fújt lufi, amolyan kortárs neszesemmi. Hát nem az volt. Vogelzang ugyanis halálosan komolyan veszi, ami a névjegyén áll: úgy közelít az ételhez, mint embereket összekötő médiumhoz, spirituális eszközhöz. Étkezési rituálékat tervez, felszabadítja a merev hagyományok alá szorult lényeget, hogy enni jó esetben nemcsak szükséglet, hanem öröm, a találkozás, az érintkezés intim lehetősége.

Az etetés motívuma pedig külön is érdekli. Etetés mint átadás-befogadás, ami furamód elképzelhetetlen feszengés nélkül felnőtt emberek között, pedig – Vogelzang esküszik rá – ezzel lehet, a játék kedvéért legalábbis, csavarni egyet a dolgokon.

Marije Vogelzang terméktervezést tanult az eindhoveni Design Akadémián, 2000-ben diplomázott. Diplomamunkája egy halotti tor asztalának megtervezése volt. A kreációval szerette volna felforgatni az egysíkú holland hagyományokat: a résztvevőket fehérbe öltöztette, és a terítéket, az ételeket is fehérre komponálta. Ma gasztroperformanszaival és élelmiszer-ipari konzultánsként járja a világot, 2004 óta – előbb Rotterdamban, majd Amszterdamban – műterem-laboratórium-éttermet is működtet Proef néven. 2009-ben, Hollandiában publikálta étkezési filozófiáját és tartalmazó EAT LOVE című könyvét.

Mautner Zsófi ötletére cigány ételekre komponálta a budapesti performanszt, ami inkább hasonlított egy független színházi előadáshoz, mint bármi máshoz, de ettől még az étkezés valódi ünnepe volt.

Vogelzang a magyar szervezők segítségével felkért tíz cigány nőt, asszonyt, hogy vállalja fel a történetét a résztvevők előtt, osszon meg belőle szilánkokat, és miközben mesél, saját hagyományos fogásaival etesse meg azt, aki véletlenszerűen hozzá kerül. Elvi síkon aligha lenne érthető a lényeg, hát kipróbáltuk.

Tíz fehér terítővel borított, magasított asztal, rajtuk almák, palacsintahalom, cigánykenyér – meg egy-egy nyaláb illatos lufi. A kiállítótérben nincs más, mindössze ennyi. Halk gitárzene szól, úgy vezetnek be a térbe, a résztvevőket a lepedők alatti megvilágított kuckókba tessékelik. Na, a varázslat itt kezdődik. A lepedő paravánként működik, mesélő-etető és befogadó nem látják egymást. Ami látszik, az néhány idézet, fénykép, tárgy a kuckó belső falán; az etető névjegye.

Egyikünknek az arctalan asszony a gyerekkoráról mesél, a nagyanyai házról, Édiről, akinek a haját a halála előtti estén is ugyanúgy megfésülte a nagypapa, ahogy évtizedeken át tette. Közben zsíros kenyeret nyújt, aztán vakarót, cigánykenyeret. Elárulja, hogy a legrosszabb napokon, amikor semmi munka nem volt, az anyja csak ezt tudta adni neki. Azt mondja, még az illatát sem szereti. Csupa rossz emlék. Nyújt még kalácsot, cigánylecsót és móringot. A másik mesélő szemérmesebb. Megmelegíti a kezemet, almát pucol. Néhány mondattal elvisz a gyerekkorába, egy pesti, külvárosi házba, ahol esténként cimbalmos apjának szelte az almát az édesanyja: diétára fogta, meg ne pocakosodjon még jobban. Etet közben, és az egész valahogy végtelenül természetes. Aztán egyszer csak kéz nyúl a kuckóba, illatos lufit hoz (benne a mesélő kedvenc illata), kitessékel. Snitt. Fogalmam sincs, ki ült a kuckón túl, de kaptam tőle egy szót.

Ízlelgetem.