Budapest enni szeretet

Ahogy eszel, olyan leszel: Marje Vogelzang holland étkezési dizájner cigány ételekre komponált gasztroperformansza az A38 hajón.

Klementisz Réka
2011. 11. 07. 9:25
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Szóval már megint a hollandok. A holland dizájn hasít, de mindjárt mellettük, az élmezőnyben hasítanak a dánok is: az egy főre jutó kreatív ötletek száma ott fenn, a hűvös-nyirkos északon jó ideje bosszantóan magas. A holland dizájn eredményeiből, irányaiból villantott fel némi keveset a hétvégén a holland design napok, és aki látja, hogy az elkényelmesedett, jóléti Európa jövője a tank erőkkel nyomuló Kelettel, Kínával szemben csak a tudásipar, a kreatív gazdaság lehet, vagy egyszerűen szeret nyitott szemmel járni, valamelyik eseményen talán ott is volt.

Marije Vogelzangot a WAMP és a Chili & Vanilia bloggere, Mautner Zsófia már többször megpróbálta Budapestre csábítani, mert a nő tényleg érdekes, első hallásra már a névjegyére vésett foglalkozása is: „eating designer”. Étkezési dizájner. Tökéletesen belövi az abszolút trendit. A gasztropaletta végre itthon is egyre színesebb, már nem ciki tudatosan válogatni, a minőséget becélozni. A dizájn pedig, amióta nem formatervezésnek hívják, Magyarországon is kapaszkodik fölfelé.

Volt azért egy sanda gyanúnk, hogy az Eat Love Budapest (Egyél szeretet Budapest) címmel meghirdetett Vogelzang-féle gasztroperformansz látványos, feszesre fújt lufi, amolyan kortárs neszesemmi. Hát nem az volt. Vogelzang ugyanis halálosan komolyan veszi, ami a névjegyén áll: úgy közelít az ételhez, mint embereket összekötő médiumhoz, spirituális eszközhöz. Étkezési rituálékat tervez, felszabadítja a merev hagyományok alá szorult lényeget, hogy enni jó esetben nemcsak szükséglet, hanem öröm, a találkozás, az érintkezés intim lehetősége.

Az etetés motívuma pedig külön is érdekli. Etetés mint átadás-befogadás, ami furamód elképzelhetetlen feszengés nélkül felnőtt emberek között, pedig – Vogelzang esküszik rá – ezzel lehet, a játék kedvéért legalábbis, csavarni egyet a dolgokon.

Marije Vogelzang terméktervezést tanult az eindhoveni Design Akadémián, 2000-ben diplomázott. Diplomamunkája egy halotti tor asztalának megtervezése volt. A kreációval szerette volna felforgatni az egysíkú holland hagyományokat: a résztvevőket fehérbe öltöztette, és a terítéket, az ételeket is fehérre komponálta. Ma gasztroperformanszaival és élelmiszer-ipari konzultánsként járja a világot, 2004 óta – előbb Rotterdamban, majd Amszterdamban – műterem-laboratórium-éttermet is működtet Proef néven. 2009-ben, Hollandiában publikálta étkezési filozófiáját és tartalmazó EAT LOVE című könyvét.

Mautner Zsófi ötletére cigány ételekre komponálta a budapesti performanszt, ami inkább hasonlított egy független színházi előadáshoz, mint bármi máshoz, de ettől még az étkezés valódi ünnepe volt.

Vogelzang a magyar szervezők segítségével felkért tíz cigány nőt, asszonyt, hogy vállalja fel a történetét a résztvevők előtt, osszon meg belőle szilánkokat, és miközben mesél, saját hagyományos fogásaival etesse meg azt, aki véletlenszerűen hozzá kerül. Elvi síkon aligha lenne érthető a lényeg, hát kipróbáltuk.

Tíz fehér terítővel borított, magasított asztal, rajtuk almák, palacsintahalom, cigánykenyér – meg egy-egy nyaláb illatos lufi. A kiállítótérben nincs más, mindössze ennyi. Halk gitárzene szól, úgy vezetnek be a térbe, a résztvevőket a lepedők alatti megvilágított kuckókba tessékelik. Na, a varázslat itt kezdődik. A lepedő paravánként működik, mesélő-etető és befogadó nem látják egymást. Ami látszik, az néhány idézet, fénykép, tárgy a kuckó belső falán; az etető névjegye.

Egyikünknek az arctalan asszony a gyerekkoráról mesél, a nagyanyai házról, Édiről, akinek a haját a halála előtti estén is ugyanúgy megfésülte a nagypapa, ahogy évtizedeken át tette. Közben zsíros kenyeret nyújt, aztán vakarót, cigánykenyeret. Elárulja, hogy a legrosszabb napokon, amikor semmi munka nem volt, az anyja csak ezt tudta adni neki. Azt mondja, még az illatát sem szereti. Csupa rossz emlék. Nyújt még kalácsot, cigánylecsót és móringot. A másik mesélő szemérmesebb. Megmelegíti a kezemet, almát pucol. Néhány mondattal elvisz a gyerekkorába, egy pesti, külvárosi házba, ahol esténként cimbalmos apjának szelte az almát az édesanyja: diétára fogta, meg ne pocakosodjon még jobban. Etet közben, és az egész valahogy végtelenül természetes. Aztán egyszer csak kéz nyúl a kuckóba, illatos lufit hoz (benne a mesélő kedvenc illata), kitessékel. Snitt. Fogalmam sincs, ki ült a kuckón túl, de kaptam tőle egy szót.

Ízlelgetem.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.