Emmi néni hetvenöt éve meg sem áll. Zuglóból jár be a belvárosi optikába kora reggel, késő délutánig ott strázsál a pult mögött, veszi fel a rendeléseket, ellenőrzi az elkészült lencséket, intézi a bolt ügyes-bajos dolgait. Figyelemmel kíséri a trendeket, nemcsak klasszikus vonalú szemüvegeket tart, a most divatos, vastag, karakán műanyag keretekből is akad nála bőven.
1937-ben, huszonegy évesen került a Libál Optikába. Soha nem készült optikusnak, festőművész akart lenni, de nem elégedett meg a középszerűséggel. Egy véletlen folytán inkább kitanulta az optikusmesterséget. – Nem bántam meg, hogy a művészet helyett az iparosszakmát választottam, a munkámra is művészetként tekintek. Az igazi iparosok nélkül nehezen boldogulnánk: ők a mindennapi életet szolgálják – véli Emmi néni, aki Libáléknál járta végig a ranglétrát. Először tanulóként, majd optikusként, később már résztulajdonosként dolgozott a boltban.
Sok terhet rót rá az élet. A második világháború alatt az óvóhelyen háromemeletnyi törmelék szakadt rá, súlyos fejsérülést szenvedett, hallása erősen megromlott, majdhogynem újra kellett tanulnia járni. A háború és az azt követő Rákosi-korszak persze a Libál Optikát sem kímélte. Az üzlet nagy része a bombázások alatt megsemmisült, nem úszták meg az államosítást sem, az akkor nagy értéknek számító üvegszemeket, az esőmérőket, szélsebesség-mérőket, fokolókat elkobozták. Emmi néni az iparengedélyét és az alkatrészeket megtarthatta ugyan, de az egykori nagypolgári bolt apró részét már csak hosszas utánajárással kaphatta vissza.
Egy letűnt korba kerül vissza az ide betérő. Viseltes kartonpapíron megkopott reklámszöveg: „Ha jól szolgáltalak ki, mondd el mindenkinek; ha nem – akkor csak nekem.” Az 1860-as évekből és az 1900-as évek elejéről származó, bivalybőrből készült olvasótáblák sorjáznak a diófa pulton (ezzel tesztelik a szemüveget még ma is a vásárlók), a polcokon lévő, megfáradt, cirádás feliratokkal ellátott dobozok még mindig őrzik szépségüket. A Prohászka Bútorgyár egyik hintaszékében pedig megpihenhetnek a várakozók.
Emmi néninek mindenkihez van jó szava. A családok generációról generációra járnak vissza hozzá, ma már egykori törzsvevői dédunokáinak készíti a szemüvegeket. Jártak nála ENSZ-tisztviselők, de Sík Sándor és Lékai László bíboros is vele dolgoztatott, rengeteg magas rangú kuncsaftja van.
Zsigereiben van az egész szakma. Jár a keze, pontosan, finoman. Bármikor tér be hozzá az ember, munka közben szívesen mesél a régmúltról. A viharokról, amikor lehetett hallani, ahogy a kész szemüvegek lencséi pattogtak a fiókban. Az állatorvosról, akinek kirúgta a szemét egy beteg ló, de Emmi néni készített neki egy olyan szemüveget, amelyen csak egy picike ponton látott ki a doktor, és így tovább praktizálhatott. Egy bolgárkertész kislányáról, akinek harminckét dioptriás szemüvegét a saját pénzén megvett zálogházi ólomkristály pohár aljából készítette el. Az idős falusi asszonyról, aki az első olyan vevője volt, akinek üvegszemre volt szüksége, hogy illően tudjon elmenni unokája esküvőjére. A családról, akinek a kislánya agydaganattal született, ezért vesztette el mindkét szemét.
– Az ember nem is hinné, mennyi fájdalommal szembesít még az optikusszakma is. Ha panaszt hallok, csak egy vezet: mindenre kell és lehet is megoldást találni. Ha érzem, hogy a vevő bizalommal van felém, mindent megteszek, de sajnos van akinek a szeme már nem fogadja a segítséget. A tehetetlenség a legnagyobb gyötrelem – véli Emmi néni, aki szerint muszáj jól lennie mindig, mert a Teremtő által kijelölt utat végig kell járnia, és ő még messze nincs a végén.
origo.hu
Kamasz hősök mentettek életet a síneknél Piliscsabán
