Egy önjelölt lámparestaurátor

Harmath Lászlót múlni nem akaró szenvedély kerítette hatalmába vagy húsz éve, azóta háború előtti lámpákat kelt új életre. A porlepte, csúfnak tűnő torzókban azonnal meglátja a szépet.

Fürdőszobai lámpatestek, Herendi vázalámpák, faberakásos art deco csillárok, falikarok, szoborlámpák, márványos festésű, üvegburás olvasólámpák: Harmath László önjelölt lámparestaurátor bármilyen világítótestet felújít, megreparál, átalakít, összeilleszt, a lényeg, hogy a világháború előtti, éltes darabok akadjanak a keze ügyébe.

Megcsípi az embert a buta légy, aztán már nincs menekvés – valahogy így kezdődött a restaurátor és a lámpák liezonja. László zalai fiúként nőtt fel, szülei még petróleummal világítottak. Kamaszként ezt megelégelte, és az egész házban egymaga vezette be az elektromos világítást, a megvalósításhoz csak egy telepes rádiót kellett a szomszédoktól elkunyerálnia. Majd Pestre került, beiratkozott a műszaki egyetemre, építészmérnöknek tanult. Az egyetemi évek alatt ismerkedett meg mostani feleségével, akivel gyorsan családalapításra adták fejüket. Munka végeztével és a hétvégeken, már végzett építészmérnökként, csaknem egyedül, kétkezi, kemény munkával építette fel szentendrei házukat, amelyben ma is élnek. És amelynek pincéje mára már igazi lámparestaurátori műhellyé, kisebbfajta lámpamúzeummá vált.

Temérdek világítótest bújik meg itt a polcokon. De nem csak a polcokon, a szekrények is tele vannak velük. A „kacatosban” pedig burák, vezetékek, foglalatok, porcelánból vagy rézből készült kapcsolók, állítók, csavarok, lírák, ernyők egymás hegyén-hátán várnak a sorukra. Akad olyan, amelynek darabjai soha nem tartoztak össze, de László új, közös életet adott nekik. Van olyan, amelynek alkatrészeit hazafelé sétálva az árokparton pillantotta meg, vagy épp olyan, amelyik a Méh telepen árválkodott, mielőtt itt, a pince mélyén otthonra lelt volna, de Lászlónak megesett már a szíve modern darabokon is, amelyek magányosan hánykolódtak valahol az út szélén. Lelkükön viseli ezeknek a tárgyaknak a sorsát: a tokodi üveggyárból is több burát mentett meg az enyészettől.

László szenvedélyét a hosszú évek alatt felesége és három leánygyermeke kénytelen volt elfogadni. Sőt. A lányok lakásában is csak ilyen világítótestek vannak, a születésnapok, évfordulók, házasságok alkalmával pedig mindig László lámpáit adják ajándékba az ismerősöknek, rokonoknak. A családi ház nappalijában külön polcon sorakoznak egymás mellett a levédett darabok, amelyek feleségének féltve őrzött tárgyai. László kezdetben persze maga is nehezen vált meg lámpáitól, de ma már, ha biztosra tudja venni, hogy jó kezekbe kerülnek „gyermekei”, akkor szívesen ajándékoz ő maga is, például a szentendrei Vasvári Patikában és a gödi katolikus iskola falai között is az ő lámpái világítanak.

Lászlónak több száz darabból álló különleges gyűjteménye van a háború előtti tárgyakból: számtalan figurás – macis, őzikés, hintázó kisfiús, aratókat ábrázoló – gyereklámpát őriz, egy külön helyiségben pedig art deco csillárok, gomba-, bank-, és vázalámpák sorjáznak. És mind az építészmérnök keze alól kerültek ki.

Egy emberélet is kevésnek tűnik a rendbetételükre, de László számára nincs lehetetlen. Most is közel száz lámpa vár az orvoslásra.

Hétvégén hajnalhasadáskor ébred, rója az ócska piacokat, majd beveti magát a műhelybe, és órák hosszat bütyköl, építgeti lámpáit. A legnagyobb biztonságban, megfelelve a kor műszaki előírásainak: nem csak új vezetékeket kapnak, de a mester még védőföldeléssel is ellátja őket. László szeret csereberélni is: a felújításra váró roncsokért, amelyeken bőven van mit megreparálni, szívesen ad kész darabot.