Bemelegítés
A tusa résztvevői intellektuális izmaikat melegítik. A versenyzők: Biro-Balogh Tamás, Bednanics Gábor, Bengi László és Gintli Tibor. Versenybíró-moderátor: Mészáros Márton. Az ellenfelek finom tapogatózó ütésekkel mérik fel a másik kondícióját. Egyszerű, de veszélyes a kérdés: milyen is a kötet? A könyv megszületésében nem érintett kritikusok (Biro-Balogh és Gintli) finoman megsorozzák a jelen lévő szerkesztőket, szerzőket. Gintli udvariasan, de határozottan betámad: vannak színvonalbeli ingadozások, és túlságosan is Kosztolányi felé billent el a hangsúly. Bednanics elegánsan és bátran védekezik: elismeri az aránytalanságot, ugyanakkor hangsúlyozza, nem csak a szigorú irodalomtudósi szemnek készült a kötet, így megengedhető némi lazaság.
1. menet: Kosztolányi vs Csáth (felkészül Babits)
Megtudjuk (még mindig Bednanics), hogy Csáth Géza ma is fenegyereknek számít: még mindig reveláció a középiskolásoknak, egyetemistáknak, de a hivatalos irodalomtudományi mérlegelés szerint bizony nem egy súlycsoport Kosztolányival. Biro-Balogh fontos szempontokat említ, amik jól jöhetnek a végső pontozásnál: Csáth ugródeszka volt Kosztolányinak, hamarabb ismerte híres rokonánál Bartókot és Puccini zenéjét, Freud munkásságát. Igaz, pályája megfeneklett, miközben Kosztolányi folyamatosan jött föl, de a kettejük elismertsége közötti különbséget csökkenteni kellene – Csáth nimbuszának „megemelésével”. Gintli: Csáth nem csak a bizonyos életszakaszban szenvedő kamaszoknak érdekes, a kor egyik legjobb novellistája volt. Ezután a kritikusok együttes erővel verik el a port a magyar irodalomtörténet káros regényközpontúságán. Az erről folyó elmesúrolás tanulsága: jobban teszi az író, ha minden műfajban alkot. Leginkább persze mindegyikben maradandót… Sose lehet tudni ugyanis: a húszas években Kosztolányit költőként ünnepelték, ma a regényíró Kosztolányit szeretjük, de nagyon.
2. menet: Kosztolányi diadalmenete, Babitsot leléptetik
Mi az oka Kosztolányi folyamatos népszerűségének? Némi tusa árán a kritikusok belövik a revival kezdetét: már a nyolcvanas években elindul, majd a kilencvenes évek elején izmosodik meg végleg a kultusz. Az okok közé sorolható az irodalomtudomány fokozódó érdeklődése a nyelvi kérdések iránt az ideológiai vizslatás kárára, illetve olyan szerzők – Ottlik, Esterházy – előretörése, akik elődjüknek vallják Kosztolányit. Bednanics: igaz, hogy a Vissza a jövőbe című filmalkotás maradandóbb élmény volt számára a nyolcvanas évekből, mint az akkor folyó irodalmi viták (gyerekkorban ez nagy jóindulattal megbocsátható…), de azért emlékszik, akkoriban Babits is eléggé a figyelem középpontjában volt. Nem túl látványosan, de a kritikusok erre meggyomrozzák Kosztolányi bús bajuszú kortársát – lehet, hogy nem írt elég jó regényeket? Gintli még egy szörnyű titokról is lerántja a leplet: az irodalomtudományi történések is hatalmi kérdések. Szóval, aki Kosztolányira tett a nyolcvanas években, az jól döntött.
3. Barátságos mérkőzés
A győztes ki lett hirdetve, beszéljünk most már csak róla. Milyen feladatok vannak még a Kosztolányi-kutatás háza táján? Bengi: rengeteg filológiai kérdés még tisztázatlan. Szerinte a kor viszonyait érintő kérdések fognak előtérbe kerülni, ki hogyan hatott a másikra, ki mit olvasott stb. Biro-Balogh megjegyzése igazi adrenalinpumpának bizonyul, és alaposan felrázza az amúgy is jó formában lévő versenyzőket: a következő nagy feladat Kosztolányi publicisztikai munkásságának alapos vizsgálata. Hiszen 1905-től fizetett újságíró, és rengeteg névtelenül megjelentetett cikk is maradt után – kb. 3000 darab. Meg „cinkes” cikkek, amiket el kell helyezni valahogy az életműben (vagy nem). Ráadásul újságíróként hamarabb volt modern, mint íróként. A többiek hevesen helyeselnek.
4. Levezető edzés: ne szakmázzunk!
A meccs utolsó szakasza kedélyes csipkelődéssel és némileg komoly szakmai önmarcangolással telik. Hogyan jut el az irodalom a közönséghez, mit lehetne még tenni például Kosztolányi népszerűsítése érdekében? – ez itt a kérdés. A forrásanyagok gyűlnek szépen, de az irodalomárok valóban nem túl közérthetőek – lehetne összegezni a hozzászólásokat. Bezzeg a történészek! – horgad fel Gintli, aki hiányolja, hogy nincs olyan szórakoztatóan színvonalas irodalmi folyóirat, mint a Rubicon vagy a Historia a múlt szerelmeseinek. Bengi azért kifejezi reményét, hogy a hallgatóság közül otthon majd sokan leveszik este valamelyik író bibliográfiáját, bár ő a maga részéről a Dr. Csont aktuális részét kívánja megtekinteni. Biro-Balogh tesz néhány javaslatot a Kosztolányi-életmű bulvárosítására, például gasztroblogok figyelmébe ajánlja az író vegetáriánus elkötelezettségét, illetve reméli, hogy a nagyobb kereskedelmi tévék esetleg foglalkoznak majd Kosztolányi fura nudizmusával, és akkor esetleg majd be lehet vágni egy képet kritikai kiadásról is. Felmerül az irodalomkritikusok Való Világban történő szerepeltetése itt, ezzel kapcsolatban megoszlanak a vélemények, úgyhogy erre még várni kell. Az est végén Bednanics még megjegyzi, egy ilyen műsor kezdődhetne azzal, hogy az irodalmároknak kell magát a technikát is beszerelni a villába. Amíg ez meg nem történik, mindenkinek ajánljuk figyelmébe az „Alszik a fény„ – Kosztolányi Dezső és Csáth Géza művészete című, most megjelent kötetet (Fiatal Írók Szövetsége, Ráció Kiadó, 2010).
