A jelzőket főleg annak köszönheti, hogy egyike azon kevés alkotóknak, akik az elmúlt három évtizedben meg tudtak maradni a képzőművészet berkein belül. Manapság ugyanis a cserélődés a képzőművészetben. Lassan olyan gyors mint a divatban vagy a popzenében. Alig 5-6 évig tart egy-egy „hype” és ahogy lecseng, már jön is a következő. Jochen Gerz teljesítménye, hogy lassan 3 évtizede meghatározó maradt ebben a világban, már önmagában is teljesítmény. Ez a teljesítmény talán annak köszönhető, hogy Jochen Gerz elsősorban nem is képzőművész.
Sztárnak lenni nem biztos, hogy egyenlő azzal, hogy „művésznek lenni”. Valahogy kezdenek hiányozni az éhenhaló-profetikus típusok, az ilyen „szarok a pénzre, nekem csak a művészet számít” fajták. Manapság a művész jól ölözött, művelt, sokat látott, trendi, vasalt, update és menő. Régen voltak még amolyan szakadtak is. Akinek a körme mindig piszkos. A mai művész inkább egy menedzser és egy építész között van, az extravagánsabbja is a divatmodell felé mozdul el. Amikor az ember meglátja Jochen Gerzet, külsőre György Péter és Steve Jobs közé lőné be, és inkább tippelné építésznek vagy írónak, semmint képzőművésznek. És nem is lőne nagyon mellé, mert Jochen Gerz eredetileg bölcsész. Irodalmári munkásságának részét képezi, hogy James Joyce, Ezra Pound, tehát az „angolszász avantgárd irodalom” egyik legavatottabb szakértője német nyelvterületen.
Kölnben tanult germanisztikát, anglisztikát valamint sinológiát, majd Baselben régészetet és prehisztorikus kultúrákat. „Az Igazi Bölcsész”. Szerdán mégis fotóművészként, a konceptualizmus egyik legmarkánsabb képviselőjeként tartott előadást a Műcsarnokban a Holokauszt és a Művészet kapcsolatáról. A kép tovább tisztul, ha kicsit jobban megismerjük Gerz profilját. Gerz „képzőművészi munkásságának” csúcsát a kilencvenes évek második felében, a kétezres évek elején, tehát a posztmodern korszakot közvetlenül követő „konceptualista hype” ideje alatt érte el. Ekkor ment Angliában Damien Hirst, és számos hasonló projekt, amelyek visszatérést jelentettek a hatvanas évek elejének „minimál” törekvéseihez, valamint a korai konceptualista művészet „kevés kép hosszú címekkel és leírásokkal” világához. A „konceptualista” művész nem alkot, hanem meghatározza a kereteket, megadja az alapötletet, amit aztán egy kivitelező csapat fordít át a praktikus tárgyi valóságba. Ezért is nem piszkos a konceptualisták körme, hisz legtöbben úgy lesznek „képzőművészek” hogy egyeten egyenes vonalat nem tudnak húzni. Ebben a világban Gerz valóban maradandót alkotott, már amennyiben az ember fogékony arra, hogy egy utca közepére helyezett korlátról órák hosszat beszéljen, vagy hogy néhány aszfaltba rakott lámpából kibontsa az emlékezés és felejtés, a platóni mimézis és a posztmodern elidegenedés, és az ehhez hasonló filozófiai konceptek hosszú sorát.
Gerz profi ebben. Mellette még egy szakképzett művészettörténész is képes hülyének érezni magát, az viszont biztos, hogy az a bizonyos piszkos körmű képzőművész rothadt paradicsommal dobálná meg szegényt, mert bizony „sok a duma”. A Műcsarnokban a héten a Holokauszt került kapcsolatba az Emlékezés Gesztusával, és arra az egyébként a posztmodern óta is sokszor felvetett kérdésre is szó vetődött, miszerint „korábban” az emberek arra emlékeztek, ami szép volt. Az „Idő” (Gerz egyik kedvelt témája) a dolgokat megszépítette, és a sok szörnyűség, ami történt, valójában széppé, hősiessé, tisztává szublimálódott, mígnem a csúf részeket végleg törölte a kollektív emlékezet. Az emberek azoknak állítottak szobrokat, akikre szerettek emlékezni: hősöknek. A Holokauszt azonban ezt felülírta. Egy olyan emlék, amit szívesen szublimálna a kollektív emlékezet, de amit nem lehet: az emlékezés gesztusa maga a Szörnyűségre irányul, nem pedig a szépre. Nem a hősökre, hanem az Értelmetlen Borzalomra.
Gerz tehát igazából „Günther Grass a felvevőgéppel”. Művészetének hatása és értelme valahol ott keresendő, mint Grass könyveinek mondandója. Gerz eszközei mások: ő vetít, installál. Grass pedig könyvet ír. A második világháború kétségtelenül más, mint az összes korábbi. Egyrészt vannak még élő tanúi, másrészt nincs másik háború ami ennyire a „mindennapok” része lenne, amely ennyire mediatizálva lenne. Szinte minden nap látható „második világháborús” dokumentum- és játékfilm a televízióban, a „Hitler titkos…” bevezetővel szinte minden eladható. A Holokauszt kétségtelenül része ennek. Kérdés azonban, hogy jó-e az, ha a felnövekvő generációk szemében a Holokauszt „zsánerré” lesz. Jó-e, ha Holokausztból „koncep-cionizmus” lesz. Egy újabb szó… Irányzat… Vagyis hype…
